Ez a szó tehát a világháború vérfertőzött agyából született, a szenvedélyesség hevében csoda-szörnnyé nőtt és nem sejtett világhatalmi tényezővé lett. Ez a szó az új világháború álarca, több száz millióból álló népek igaztalan megbélyegzője, a vágyva-vágyott béke és termelő élet legsötétebb ellensége, az új generációkat anyjuk méhében megkisebbítésre predesztináló sötét fogalom. Gyügyíthatatlan betegség, áthághatatlan határvonal, helyesebben tűzvonal, amelyben szótlanul vesznek el az embermilliók. Veszedelmesebb a legborzasztóbb láthatalan gyilkos gázoknál, mert az öntudatot, agyat és szivet támadja meg és lassan, de biztosan őrli, semmisíti meg. Ez a szó már megkezdett belső világháború maga, mely kíméletlenül dönti meg vallásoknak, kultúráknak, tudománynak, szellemiségnek, intellektusnak, evangéliumoknak a hatalmát. A leguniverzálisabb isteni gondolatot is megbénítja azzal, hogy az embernek a hozzávaló jogát kiméri. Ez a szó fogház, melyből soha nem lehet megszökni, még a föld alá sem. Nemzetek érvényesülésének örök átka, mely kizárja a magabízást. És mégis a békeszerződések egyetlen határozata, melyet mindkét fél a legtökékeletesebben betart: az is, aki alkalmazza, az is, aki elfogadja.

Nincs nap, hogy számtalanszor le ne írnák, ki ne ejtenék. A sajtó hemzseg e szótól és senki sem tiltakozik ellene, pedig már annyira átlépte egyes népek  megjelölésére szolgáló jogi és hatalmi határvonalat, hogy maholnap kész tragédiává lesz.

A valóságban mit jelent e szó? Örök bénulást. Akárki vagyok, akárhová megyek, akármilyen anyagi vagy szellemi felkészültséggel rendelkezem: mindenütt csak kisebbség vagyok; az nem volna olyan súlyos baj, a tragédia ott kezdődik, hogy minden tekintetben annak is érzem magamat. Lehetnek a legfönségesebb képességeim, tulajdonságaim, alkothatok bárminő nagyot, az eltörölhetetlen kisebbségi jegy mindig megmarad. Minden ami szent, nagy és örök, devalválódik e mefisztói szótól: "Kisebbség". Bennünk devalválódik. Hiába tudjuk, hangoztatjuk, hogy ezen felül kell emelkedni. Lélektanilag bizonyul lehetetlennek, mert e laookoni vonás igaz bennünk.

Most pedig a fenti szempontból tessék megvizsgálni a saját kisebbségi életünket az egész vonalon és revízió alá venni. Összes intézményeink, kultúránk, erőnk, életünk, jövőnk már az első pillanatban összegörnyedt a belső kíntól, mihelyt felírta homlokára a Kisebbség szót. Tévedés azt hinni, hogy a politika külső eszközei, rendszerei tették ezt kizárólag. Nincs az a politikai hatalmi ténykedés, mely egy népnek belső produktív energiáit képes volna ennyire megbénítani. Megakadályozni külső effektusaiban, fölötte uralkodni képes, de belsőleg csak magamagát ölheti meg egy nép. Nézzük csak a sérelmeinket. Vannak úgynevezett iskolasérelmek, de iskoláink is vannak. Akármilyen viszonyok között, de vannak. A kultúrának e fórumai rendelkezésre állanak, de addig nem töltheti be hivatalát, amíg az iskola és benne a legkisebb gyerek is azt érzi, hogy ő „kisebbségi diák” és nem ég világosan az öntudatában, hogy a tudás és a szellem ezt a fogalmat kizárja, a szellemi verseny ilyen elhatározásokat nem ismer tudásban és kultúrában. Legfeljebb arról van szó, hogy a kultúra-megszerzési lehetőségek vannak korlátozva, tehát minél nehezebben jutok hozzá, annál többet igyekszem belőle szerezni és annál inkább megbecsülöm, egyéb formalitással (numerus claususok, bizonyítvány, rendeletek stb.) nem törődve.

Sajnos, ez nem így van. A kisebbségi letargia mindeneket agyonnyom. A politikus, a tudós, az író, a művész, a gazdasági és kereskedelmi életpályák embere, az osztályok, a földmíves, a nép minden egyede szenved ebben a belső letargiában. Minden kezdeményezés emiatt a belső ok miatt bukik meg. Emiatt nincs áldozatkészség és veszíti el önbizalmát mindenki, Már eleve fáradt kézzel nyúl munkájához, mert a horizontot elzárja e szó: Kisebbség. Kisebbség, vagyis: úgyis hiába minden, úgysincs eredmény, nem látom jövőmet, nem érzek nagy célokat, az ambíciók meghalnak. Az író nem ír, mert arra gondol, hogy milyen kicsi e nyelv területe, hogy éhenhal mellette, mert érzi, hogy népe fekete palástban gyászolja önmagát és böjtöl, de nem olvas. Nincs egy fórum, amely a magyar írás nagy emberi misszióját felkarolná, öntudatképző fenséges erejét felhasználná. Ilyenekre gondol és a fáradt tollat leteszi: „Kisebbség vagyok”. Végül mindenki ezt mondja és az eredmény így tevődik össze: a kisebbségek egyénenként veszítik el az önbizalom talaját és erőt vesz a magárahagyatottság, reménytelenség szomorú érzése.

Végzetes az egész dologban az, hogy a belső lelki összeomlás felrázása, egy új, hozzánk méltó teremtő erőket, bizalmat kölcsönző jövő célokat kitűző világnézet megteremtése, kidolgozása egy közös, egységes belső öntudat érdekében édes kevés történik. A magyarság belső összefüggésének szentségeit nem állítják a nemzet elé. A régi hitek és régi ideológiák nem mindenben felelnek meg új helyzetünknek. A tekintélynek nincsenek fórumai és munkásai.

Az első tennivaló ez volna: kiirtani a tudatunkból a kisebbség szó jelentésének megalázó és veszedelmes jelentését és megadni jelentőségét. A helyzeteket igazgassa a politika és egyéb erők, de ezeken belül élni és önmagunkat becsülni akarjuk. A munkám nem igaz, hogy kisebbségi munka, hanem az emberi értékesség, egy építő paránya, amelynek meg kell kapnia elismerését és fizetségét. Az írásomat nem korlátozza a nyelvterület kicsinysége, mert ha az emberi szellem értékeihez tartozik, túlrepül amúgy is minden kicsinyes politikán és bénításon. Új, erőteljes, világos és nyugati perspektívákból, az emberiség maradandó értékeiből összeállított világnézetet és célt kell magunk elé állítanunk és ebben meggyőződéssel hinnünk kell. Ilyen magas szempontokhoz kell hozzánevelnünk egész népünket és ennek az áldásos munkának érdemével kell a többségi nemzetek és a világ előtt öntudattól fénylő homlokkal átlépni a fekete kört és bebizonyítani, hogy a jövőre hivatott népek versenyében nem akarunk és nem lehetünk megalázott, lenézett, szomorú, terméketlen „kisebbség”.