Baross Szövetség

1919-ben alakult gazdasági-érdekvédelmi egyesület (teljes neve: Baross Szövetség Kereskedő, Iparos, Rokonszakmák és Termelők Országos Egyesülete),  amelyet a keresztény iparosok, kereskedők, gazdák és vállalkozók érdekeinek képviseletére hívtak életre "a meglévő merkantil érdekképviseleti szövetségekkel szemben". Vezetője Rausch Aladár budapesti nagykereskedő volt. 1920 után sorra alakultak vidéki fiókszervezetei, így a Baross Szövetség az egész országot behálózta. Helyi szervezetei szakmai továbbképzéseket tartottak, kétéves kereskedelmi szaktanfolyamokat szerveztek, felső kereskedelmi iskolát létesíttek, jó néhány  óvoda alapításában is részt vettek, számos gyűjtést szerveztek határon kívül rekedt nemzettestvéreink megsegítésére, gyárakat alapítottak (például konzervgyárat a délvidéki Szabadkán). A hazatért nemzetrészeken (Felvidék déli sávja, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld, Bácska, Bánát és Muraköz) a Hangya Szövetkezet mellett az egyik legismertebb keresztény-nemzeti- gazdasági egyesület volt.

Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség (KABSZ)

Imrédy Béla 1943-1944-ben szükségesnek tartotta egy gyorsan mozgósítható, ütőképes alakulat életre hívását. Ebben segítette az 1943-tól működő KABSZ. A KABSZ célul tűzte ki a keleti fronton szolgált tisztek és honvédek összefogását. Létrehozói között volt Bolhóy Imre százados, Ney Károly ügyvéd és tartalékos főhadnagy és Ambrus József, a Nemzetőr című lap szerkesztője. A KABSZ "SZMSZ"-e szerint "tömöríteni kell mindazokat, akik a frontszolgálat, illetve a katonai szolgálat, vagy más kiváló érdemek alapján alkalmasak arra, hogy a bolsevizmus elleni küzdelemben irányító szerepet kapjanak". A szervezet illegális toborzásba kezdett, a német megszállás után pedig sor került legális alakuló gyűlésükre is, amelyen Imrédy is részt vett. A Tattersaalban megrendezett gyűlésen 3000-4000 egykori honvéd jelent meg. A szervezet ekkor már soraiban tudta a zsidó honfitársaink deportálásában dicstelen szerepet vállaló Jaross Andort, Endre Lászlót és Baky Lászlót is. Imrédy Béla egykori miniszterelnök 1944 májusában vállalta el a KABSZ irányítását.

A KABSZ-ot a formálódó nyilas diktatúra nem nézte jó szemmel, ezért azt 1944. november 16-án feloszlatták.

Magyar Élet Mozgalom ('Csodaszarvas Mozgalom')

1939. január 6-án nagy izgalom uralkodott a budapesti Vigadó környékén, sorra gördültek a befolyásos politikusok automobiljai a Vörösmarty térre. A Vigadó nagytermében a pódium mögött sajátos drapéria díszelgett: a nemzetiszín zászlóba és fehér mezőbe foglalt arany kör, az apostoli kettőskereszttel és a hármashalommal, rajta egy jobbra ugró, fejét hátrafordító arany csodaszarvas. Imrédy Béla miniszterelnök ekkor hívta életre a Magyat Élet Mozgalmat. "Ősi magyar földön új magyar életet" hirdetett. Nacionalista társadalmat követelt, amely azt jelenti, hogy a "Nemzet fiai tisztában legyenek azzal a kulcshelyzettel, amelyet a Duna völgyében elfoglalunk ... azzal, hogy a Kárpátok medencéjének mi vagyunk a gravitációs központja". A magyar társadalmat lelki megtisztulásnak kívánta alávetni, átitatni "a keresztény szolidaritás szellemével, keresztény erkölcsök parancsolatainak jelszavával". A Mozgalom 1939. márciusában beolvadt a a kormányzó Nemzeti Egység Pártjába, amely felvette a Magyar Élet Pártja (MÉP) nevet.

Nemzeti Radikális Párt

Vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre alapította meg a gazdasági válság derekán Tarpán a Nemzeti Radikális Pártot. Tarpa a magyar nemzeti közvélemény emlékezetében a kurucok és Esze Tamás városaként maradt meg, ám kevesen tudják, hogy Bajcsy-Zsilinszky mozgalmát ebben  a községben hívta életre. Az újsághírek szerint 1931. január 11-én két és fél ezres tömeg várta a falu határában a pártot alakítókat. A húsztagú lovasbandérium, élén Zeke Károllyal, kuruc zászlóval köszöntötték Bajcsy-Zsilinszky Endrét, a zászlóra az alábbiakat hímezték: "Tarpa kuruc volt és az is marad!"  Bajcsy-Zsilinszky egész életében a Szent István-i birodalom restaurálásán fáradozott, azt - amint egyszer fogalmazott - soha nem cserélte volna fel "az előkelő idegen, Wilson professzor úr elveivel" (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Egyetlen út a magyar paraszt, Budapest, 1938, Kelet Népe). A magyar külpolitika történetileg igazolt céljairól pedig ezeket írta: "A magyar nemzetnek valami módon ki kell jutnia az Adriára, hogy a tenger szabad levegőjében más nagy sorsra rendelt népekkel együtt küldetéséhez és erőfeszítéseihez nagy lélegzetet vehessen. A büszke árpádi Magyarország is az Adrián lélegzett és tengelye Budától délre vonult a tengerpart felé. A horvát-magyar sorsközösség és testvériség az Árpádok, Anjou-k és Hunyadiak Magyarországának megingathatlan és eleven őselve mindaddig, míg a magyar birodalom virul, sőt még a török harcok alatt is, mindaddig, míg a törökök kiűzésével s a habsburgi királyság véglegesnek látszó kialakulásával derékba nem törik a magyar birodalmi gondolatot." (A nemzeti radikalizmus, 1930)

Rongyos Gárda

A magyar virtusnak komoly tradíciói vannak, de ezek közül is kiemelkedő az 1920-as trianoni trauma után életre hívott civil ellenállási mozgalom, a Rongyos Gárda heroikus harca Nyugat-Magyarországért.

Az Osztrák Államtanács már 1918. november 17-én területi igényét jelentette be Moson, Soporon és Vas vármegyék egy részére, amit az 1919. szeptember 10-én ratifikált Saint Germain-i békediktátum biztosított is de iure, majd ezt a jogi helyzetet később a trianoni diktátum is megerősítette. 1919. augusztus 20-án Sopron városa tábori misével búcsúztatta a kivonuló magyar honvédséget, majd felvonultak a határra az osztrák Volkswehr csapatai, hogy megszállják Nyugat-Magyarországot. Eközben Héjjas Iván volt repülő főhadnagy kiadta a bevonulási parancsot, és felkelői hamarosan Sopron környékére érkeztek, majd szervezkedni kezdtek a selmecbányai Akadémiáról elüldözött diákok (Magyar Királyi Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskolai hallgatói, Magyaróvári Gazdasági Akadémia hallgatói) is. A hivatalos haderőt pusztán a II. országos tartalék csendőr zászlóalj képviselte, parancsnoka Ostenburg-Moravek Gyula volt.

1921. Augusztus 27-én a felkelők kijelentették, hogy Nyugat-Magyarországot akár az életük árán is megvédik. Este 11 órára Héjjas Iván 120 embere érkezett Sopronba, a magyaróvári gazdászhallgatók száma pedig elérte a 130 főt. A Volkswehr csapatait másnap  a hős ellenállók tüze fogadta: Ágfalvánál a rongyosok megállították az osztrák csapatokat. A csata hősi halottjáról, Baracsi Lászlóról Ágfalván később utcát neveztek el és emlékművet állítottak fel.   Emlékműve avatásán Bossányi Árpád plébános úgy fogalmazott, hogy "a hely, ahol állunk, kicsi pont, de határkő egy nemzet életében". 

A nyugat-magyarországi  felkelők összlétszáma mintegy 3500-4000 fő volt, a velük szemben álló ellenség létszámban jelentős fölényt képviselt, de rongyosaink mindvégig győzedelmeskedtek.

Az antant hatalmaknak persze nem tetszett ez a hősies önfeláldozás: ismét kötelezték a Magyar Királyságot, hogy a nyugat-magyarországi nemzetrészt adja át Ausztriának. 1921. október 3-án ezt a magyar kormány meg is tette, azonban másnap a wilsoni önrendelkezési elv értelmében a felkelők Felsőőrött, déli 12 órakor kikiáltották a független Lajtabánságot. Ezt egy ún. alkotmányozó nemzetgyűlés is megerősítette, ahol Prónay Pál a felkelők fővezéreként a jelenlévőkkel megerősíttette a függetlenséget., majd egy nyilatkozatot adtak ki, melynek szövege a következő volt: "Mi, akik az ősi hazánktól megkérdeztetésünk nélkül elszakítattunk és a legyőzött Ausztria kommunistáinak martalékául dobattunk oda, hogy becsületünket, családunkat, vagyonunkat, vallásunkat, erkölcseinket megmenthessük a vörös szennyáradattól, községünk népei nevében függetlenségünket, önállóságunkat, általános semlegességünket kikiáltjuk."

A felkelés nem volt hiábavaló: Sopronban és környékén 8 községben (Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza,  Nagycenk, Sopronbánfalva) népszavazást tartottak 1921. december 14-e és 16-a között. Erről lásd még "Civitas Fidelissima" című menüpontunkat.

A népszavazás tizedik évfordulóján tartott megemlékezésen Ruzsinszky László, a Magyar Királyi Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola Ifjúsági Körének elnöke így emlékezett a nyugat-magyarországi harcok hőseire: "...a mi tarisznyánk oly nagyon üres ... de a szívünk az tele van kinccsel! Lelkünk ünnepi fényben ragyog! Ünnepel fényesen, pompásan Titeket, akik nem hallgattatok genfi nagymamamesékre, akik nem beszéltetek, hanem tettetek! Életeteket tettétek kockára Sopronért! Belehasítottatok a trianoni békediktátum szégyenpapírjába s míg fölöttettek pálcát tört a kormány, Ti egy várost adtatok az országnak. Ti adtátok, mert sose lett volna itt népszavazás, s nem maradt volna Sopron magyar, ha Ti nem vagytok." Köszönet a Hősöknek!

Rosseb-ezred

"A rosebb egye meg" - szoktuk mondani mérgünkben, kevesen vannak azonban tisztában azzal, hogy a szó a magyar hadtörténet egyik legnagyobb áldozatát vállaló honvéd ezred elnevezéséből ered. Somogy megye székhelyén, Kaposváron kapta az első világháborús,  "44-es sorgyalogezred" a rosseb melléknevet.  Weisz Ernő adatai szerint a „Rosseb-ezredben” összesen 51 ezer 693 fő szolgált a világégés során. Kiss Balázs szerint a háború folyamán végig  3500 körüli volt az ezred létszáma, amelyet a szerb fronton egyszer, az orosz fronton pedig tizenegyszer kellett teljes létszámra feltölteni. Andrássy Antal az első világháború után úgy fogalmazott, hogy ilyen hatalmas veszteséget a magyar hadtörténetben egyetlen ezred sem szenvedett el. Illyés Gyula is megemlékezik a Rosseb ezredről: a Puszták népében az író  arra hivatkozik, hogy a háború kezdetén négy hónap alatt négyszer semmisült meg az alakulat, és négyszer támadt fel. Kamaszkorunk kedvelt írója, Fekete István a másik neves író, aki a Rosseb-ezredhez kapcsolódó kijelentéseket tesz műveiben. Kiss megjegyzi azonban, hogy Fekete István inkább az ezred másik nevét, az Albrecht főhercegre utalót használja elsősorban. A rosseb ragadványnevet a katonák büszkén vállalták: az ezred jelvényén egy szuronnyal és koszorúval díszített „Csak előre rosseb!” felirat volt olvasható. 1918-ban feloszlatták az alakulatot, 1919-ben azonban dandárként  harcoltak egyes egységei a románokkal és a csehekkel.

Sárkányos Mozgalom

A Törzsökös Magyarok Tömörülése -  vagy ismertebb nevén Sárkányos Mozgalom - 1938-1939-ben élte virágkorát. Ekkor jelent meg központi újságja, a Sárkány ("A törzsökös magyar nép és az értelmiség magyar származású kisebbségének önvédő lapja"). A mozgalom a nevét a Luxemburgi Zsigmond király (1387-1437) által 1408-ban alapított Sárkány-rend után kapta. A mozgalom vezetője vitéz Makay Miklós volt.

A mozgalom elsősorban a középosztály érdekeit képviselte, de követeléseik egy része kiterjedt a hazai munkásságra és parasztságra is. A mozgalom tiltakozott a zsidótörvények ellen. Politikai céljaikat Magyarország a magyaroké! jelmondattal foglalták össze.  (A szlogent a Jobbik Magyarországért Mozgalom is használta a 2009-es EP-választási kampányban.) A sárkányosok védelmi zárszámot (Numerus Hungaricus) követeltek az értelmiség körében a törzsökös magyar kisebbség számára, ezen kívül a munkajövedelmeket védelmező adórendszert és radikális földrefomot sürgettek. Kiálltak a szabadságjogok visszaállítása, a kivételes törvények megszüntetése és a munkásvédelmi törvények meghozatala mellett és magyar célú Duna-völgyi politikát kívántak.

Szent László Hadosztály

Nevét Árpád-házi királyunkról. I. Lászlóról (1077-1095) kapta. 1944. október 12-én vitéz Csatay Lajos honvédelmi miniszter rendelete konstituálta a hadosztályt: "Hazánknak a keleti veszedelemmel: a szovjet bolsevizmussal vívott élet-halál harcában,  a még rendelkezésre álló emberanyag legjavából egy új elit hadosztály, a 'Szent László Hadosztályt' állítom föl". Paracsnokává vitéz Szügyi Zoltánt vezeték ki, aki már az első világháborúban arany vitézségi érmet szerzett. A Hadosztály teljes egészében soha nem tudott megalakulni. Elit jellegét a hadosztály zömét kitevő válogatott gyalogsági alakulatok harci szelleme és átlagot meghaladó képzettsége adta. Formális megalakulása 1944. október 17-én, a Károly-laktanyában történt. A Hadosztálynak sem a Waffen-SS.hez, sem a nyilasok fegyveres alakulataihoz nem volt semmi köze.  A Hadosztály az 1944-45-ös felvidéki hadműveletekben is részt vett: az Ipoly és Garam folyók mentén megvívott páncélos ütközetek aktív részesei voltak. Tagjai 1945. május 11-én a britek előtt tették le a fegyvert, akik kiadták őket a bosszúra szomjas szovjet hadaknak.

Székely Hadosztály

Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása, a baloldali őszirózsás lázadást követő kaotikus állapotok,  az internacionalizmus és pacifizmus eszméinek kormányszintre emelése következtében a ránk törő nemzetiségi haderőkkel szembeni önvédelem esélye minimálisra korlátozódott.  A fegyelem és tiszti tekintély helyét a rendetlenség és az öntudatos tiszteletlenség vette át. Károlyi Mihály, a vörös gróf honvédelmi minisztere kijelentette, hogy nem akar több katonát látni. (Linder egyébként a magyargyűlölő Ferenc Ferdinánd trónörökös bizalmi köréhez tartozott, majd a magyar haderő szétverése után a Pécset megszálló szerbekkel kollaborált, amikoris a város polgármestere lett. Később jugoszláv állami nyugdíjban részesült és díszsírhelyet kapott Belgrádban.)

Az erdélyi 38. hadosztály megszervezése a fent leírtak miatt  nehézségekbe ütközött mindaddig, amíg a Kolozsváron tartózkodó székely tartalékos tisztek fejéből ki nem pattant a székelyföldi toborzás ötlete. November végén indultak toborzó útra, 1918. december 1-jén már ki is gördült az első páncélvonat az ágostonfalvi állomásról, amely a székely önkénteseket vitte Kolozsvárra. Mellettük a demarkációs vonalon túlról visszavonuló nemzetőrök, csendőrök, hadapród-iskolások, tiszti különítmények, a korábban bevonultak képezték a hadosztály magvát, amely 1919 januárjában kapta a Székely Hadosztály elnevezést. Parancsnoka Kratochwill Károly lett.

Hónapokon keresztül szolgáltak hiányos fegyverzetben, felszereléssel az aktuális demarkációs vonalon a morális erőt felőrlő tétlenségre kárhoztatva. Az április 16-án három hadosztállyal megindult román offenzívával szemben tizenkétezer ember állt egy csak tábori őrsökkel megszállt védelmi vonalon Máramarosszigettől Csucsáig. A katonai vereség elkerülhetetlen volt, de hősiességükkel örökre beírták magukat a magyar történelem hőseinek körébe: ők valóban megcselekedték, amit megkövetelt a Haza.  

A visszavonuló hadosztály több alkalommal került összeütközésbe a vörösökkel. A Győrtelek, Kocsord, Mátészalka térségében a románokkal szemben megvívott ütközet után a Nyírségbe összevont erők helyzetét a tisztikar kilátástalannak látta. Megkezdődtek a fegyverletételi tárgyalások. A megállapodást Nyírbaktán írták alá április 26-án, a kényszerű fegyverletételre Demecserben került sor. A tisztikar és a legénység nagyobb része a brassói internáló táborba került, kisebb része tovább folytatta harcát a szülőföldjéért a Vörös Hadsereg oldalán, majd betagozódott a Nemzeti Hadseregbe.

Lásd még  "Trianon, 1920" című menüpontunkat! 

Turul Szövetség

Az elmúlt években főleg a Turul Szövetség két világháború közötti tevékenysége miatt került a honi balliberálisok támadásainak kereszttüzébe ősi magyar jelképünk, a turulmadár. A Turul mint szimbólumot érdekes módon a vörös terror működtetőinek is tárházában szerepelt: 1919-ben egy budapesti ötvös a Vörös Őrség jelvényébe egy szárnyaló turulmadarat foglalt.  

A Turul Szövetség (Magyar Egyetemek és Főiskolák Országos Nemzeti Turul Szövetsége Előkészítő Bizottsága) mint egyetemi mozgalom alakult meg 1919. augusztus 3-án, Budapesten. 1920 júliusában alakult meg az első nyolc bajtársi egyesület a fővárosi felsőoktatási intézményekben. A bajtársi egyesületek fakultánsonként szerveződtek, többnyire az adott tudományághoz kapcsolódó nevekkel (pl. Werbőczy Bajtársi Egyesület). Az egyesületek tevékenységét a kerületi vezérségek irányították. A Turulosok kiálltak IV. Károly restaurációs kísérletei idején határozottan kiálltak Horthy Miklós  mellett, az 1921 őszi budaőrsi csatában is a Kormányzó mellett harcoltak.

Az 1930-as évek végére a Turul Szövetség nagyjából 40 000 tagot könyvelhetett el magának. A Szövetség általában tradicionális neveket adott tagjainak (daru, levente) és tisztviselőinek (vezér, nádor, íródeák). A felsőoktatási intézményekkel jogviszonyban álló hallgatók mellett fontos szerepet töltöttek be a diplomás fiatalok (dominusok) is. A turulisták jellegzetes viseletéhez tartozott a német mintájú tányérsapka, majd az ún. Bocskai-sapka. A Szövetséget 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány törvényen kívül helyezte.

Források

• A Székely Hadosztály emlékezete - Erdély.ma
• Centropa.hu fogalomtár
• Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok - A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Osiris Kiadó, Budapest, 2007
• Kerepeszki Róbert: Turul - In: Rubicon 2009/1-2, Magyar jobboldali hagyomány
• Kosaras Péter Ákos: A Rongyos Gárda és a Lajtabánság, In: Nagy Magyarország történelmi magazin, I. évfolyam, 2. szám
• Kovács Zoltán András - Számvéber Norbert: A Waffen-SS Magyarországonm - Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2001
• "Kuruc volt és az is marad!" - Sulinet.hu
• Martin Kornél - Ugron István: Fejezetek a Szent László Hadosztály történetéből
• Romsics Gergely: Történetpolitikai gondolkodók  - In: Rubicon 2009/1-2, Magyar jobboldali hagyomány
• Sipos Béla: Imrédy Béla - Élet-kép sorozat, Elektra Kiadóház, Budapest, 2001
• Szegő Iván Miklós: "Még egyszer a rossebről és az erről elnevezett ezredről" - In: National Geographic Magyarország, 2005
• Ungváry Krisztián: A turulemlékműről - In: Magyar Narancs, XVII. évfolyam 41. szám