Az első világégést követően kényszerűen ratifikált trianoni békediktátum minden fronton elszigetelte a külvilágtól Magyarországot. A szerződés katonai vonatkozású rendelkezései a többi fejezethez hasonlóan rendkívül szigorúnak bizonyultak: 35.000 főben maximalizálták a hadsereg létszámát, a tisztikar állományát és a hadkötelezettséget is megtiltották. Az elcsatolt területek katonai úton történő visszaszerzése azonban a magyar politikai és katonai elit dédelgetett álma maradt, aminek gyakorlati vonatkozásai az 1939. évi kárpátaljai és az 1941. évi délvidéki manőverek során plasztikusan meg is mutatkoztak. Az ország körül nyíltan magyarellenes éllel fonódó kisantant háló azonban néhány esztendő erejéig külpolitikai elszigeteltségre kárhoztatta hazánkat; a kisantant esetleges támadása pedig állandó harckészültséget igényelt. Végül az sem bizonyult érdektelen szempontnak, hogy a magyar történelem vérzivataros századai során a hon katonai védelme segített megakadályozni azt, hogy a herderi jóslat beteljesüljön és a magyarság elvesszen a szlávok (vagy más náció) tengerében. Mindezekre figyelemmel a mesterségesen elsorvasztott magyar hadsereg "előretolt helyőrségeként" 1921-ben megalakították az országos ifjúsági testnevelési mozgalmat, ismertebb nevén a leventét. 

A katonai oktatás és a testnevelés szükségességének igénye azonban már jóval korábban, a dualizmus idején megjelent (1868. évi XXXVIII. törvénycikk). A Nemzeti Falanx mozgalom tulajdonképpen a leventemozgalom "archetípusának" is tekinthető: ez a szerveződés megyei, járási és községi szinteken próbálta volna a falusi ifjúság testnevelését megoldani. Még az első világháború kitörése előtt, 1913-ban hozta létre a Vallás-és Közoktatásügyi tárca az Országos Testnevelési Tanácsot (OTT), amely élénken követelte az ifjúságot tömörítő honvédelmi egyesületek létrehozását. 

Az összeomlás, majd a trianoni oktrojált béke elfogadásának kikényszerítése után, 1920-ban Karafiáth Jenő nemzetgyűlési képviselő (később Budapest székesfőváros főpolgármestere) indítványozta, hogy a fiatalok testnevelését az állam törvényi úton biztosítsa, a "fejlett, öntudatos, intelligens és hazaszerető nemzedék" kinevelése érdekében, mely nélkül "a nemzet és a jövő nagy feladatait meg nem oldhatjuk." A javaslattal egy időben Béldy Alajos, az ifjúság honvédelmi nevelésének és testnevelésének későbbi országos vezetője szintén 1920-ban egy tervezetet fogalmazott meg Testnevelés-honvédelem címmel, melyben az ifjúság testedzését a honvédelem egyik tartópillérének nevezte.

A magyar nemzetgyűlés az 1921. évi LIII. törvénycikkel alkotta meg a testnevelésről szóló törvényt, amely többek között szabályozta a testnevelési főiskola létrehozását, a Nemzeti Stadion felépítésének tervét, minden ezer főnél több munkást foglalkoztató vállalat keretében a kötelezően alakítandó sportegyesületeket, illetve létrehozta a leventemozgalmat. (A törvény egyébként nem túl terjedelmes, mindössze 11 §-ból áll.) Vitéz Kudriczy István ezredes (később a leventék országos parancsnoka) a törvény méltatása során kiemelte, hogy a trianoni békeparancs "korrekciójára" a leventeintézmény vállalkozott, amikor "a bezárt laktanyákból kiszorult és a honvédzászlóktól gonosz szándékkal távol tartott ifjúságunk katonás szellemű nevelését és kiképzését" patronálta. 

A már említett törvény és annak végrehajtási rendelete (a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium 9000/1924. számú rendelete) minden 12 és 21 év közötti fiú számára kötelezővé tette a lakhelyén alakított leventeegyesület foglalkozásain történő heti két, majd négy órában történő részvételt, amennyiben nem járt rendszeres testnevelést biztosító közép-vagy felsőfokú oktatási intézménybe. A településeknek lajstromot kellett vezetniük a leventeköteles korú fiatalokról, így ellenőrizni tudták a foglalkozásokon való részvételt, az igazolatlanul hiányzó gyermekek felmenőit pedig súlyos pénzbírsággal sújtották. 

A levente intézményének fő célja a törvény hatálya alá eső  fiatalok számára a fizikai nevelés biztosítása volt, amely a gyakorlatban a katonai szolgálatra készítette fel őket és nemzeti, valamint vallási szellemiséget volt hivatott plántálni beléjük. A leventeszervezet irányítása ennek megfelelően duplikálódott: egyrészt a köz számára is nyilvánosan, az Országos Testnevelési Tanács égisze alatt ellenőrizte az oktatásért felelős minisztérium, másrészről a rejtett katonai szervezetét a mozgalom tábornoki rangú társelnöke igazgatta, így a Honvédelmi Minisztériummal is kapcsolatban állt. A kettős irányítás azért is lényeges volt, mert a Nemzetek Szövetsége (amelynek tagságára ekkor még csak aspiráltunk, de a szervezet figyelemmel kísérte a legyőzött központi hatalmak tevékenységét) elvárásai miatt nem lehetett kifejezetten a honvédelmi tárca irányítása alá rendelni a szervezetet.

A levente szervezet a nevét Árpád-házi Levente hercegről kapta, aki a XI. század során nem kis szerepet vállalt a magyar hadsereg megszervezésében. 

A leventeköteles korú fiatalokat különböző korcsoportok alapján osztották be. A 12-14 évesek közül kerültek ki a leventeapródok: számukra a sport és az erkölcsös, vallásos, nemzeti szellemben történő nevelés bírt prioritással. A második korcsoportba a 15 és 17 év közötti ifjúleventék kerültek: ők már alaki és alapfokú katonai nevelésben is részesültek. Végül a harmadik szegmensbe tartoztak a 18 év feletti leventelegények, akik már harcászati kiképzést is kaptak, illetve menetgyakorlatot folytattak. A különböző korcsoportok végén a leventéknek leventepróbát kellett tenniük, amely a következő "részvizsgákból" tevődött össze: a leventetudnivalók és a levente szolgálati szabályzat ismerete, lövészet, térképismeret, katonai és honpolgári alapismeretek.

A heti foglalkozások rendszerint a helyi sportpályákon zajlottak, ha pedig ilyennel az adott település nem rendelkezett, akkor a faluszéli legelőkön gyakorlatoztak. Mindenhol kialakították a lőteret; a kötelező lövészet mellett fakultatív sportág volt a lovaglás, az úszás, az evezés, a kerékpározás, a birkózás, ökölvívás. A kiképzésben a gyakorlati gépismeretek is helyet kaptak. A leventék jártasságot szerezhettek a turisztika, a csapatsportok, a mentőszolgálat és a tűzoltás terén is.

A mozgalom igazi fellendülése az 1920-as évek közepétől indult meg, amikor a leszerelt katonatisztek mellett a helyi értelmiség (tisztviselők, tanítók, jegyzők, papok) és a Horthy Miklós Kormányzó által életre hívott Vitézi Rend vidéki tagjai is bekapcsolódtak a szervezésbe.

A mozgalomban centrális jelentőséggel bírt az ún. levente tízparancsolat, a fogadalom (szövege: "Fogadom, hogy teljesítem leventekötelességeimet, melyekkel Istennek, Hazámnak és honfitársaimnak tartozom!"), a köszöntés (Szebb-Szabad-Erős-Becsületes-Boldog Jövőt!, amire a válasz: Adjon Isten!), az istentisztelet és az ünnepélyeken való részvétel:

• március 15-e: az 1848-as forradalom ünnepe;
• május utolsó vasárnapja: a hősök ünnepe és a világháborúra való emlékezés napja;
• június 18-a: Horthy Miklós születésnapja;
• augusztus 20-a: Szent István ünnepe;
• október 6-a: az aradi vértanúk emlékünnepe;
• december 6-a: Horthy Miklós névnapja 

Az intézmény természetesen nem maradt kritika nélkül a baloldali ellenzék részéről: a szociáldemokraták és a liberális demokraták kifogásolták, hogy a levente mozgalom radikális jobboldali és militarista attitűdöt plántál a fiatalokba. Malasits Géza szociáldemokrata nemzetgyűlési képviselő például a képviselőház 1927. május 16-i ülésén kijelentette, hogy félti a fiatalságot "azoktól az erkölcsöktől, amelyeket ottan (mármint a leventemozgalom keretei között-a szerk.) a gyermekekbe belecsöpögtetnek. (...) Ma például divatban van a fasizmus. Tessék megnézni, már Kutyabürgözdön is utánozzák a fasisztákat, kezdik a kezüket emelgetni. Látunk harcászati gyakorlatokat, fasiszta mókákat mindennap a leventéknél, de komoly, mélyreható küzdelmet a népbetegségek ellen, az alkoholizmus ellen nem igen találunk." Szerencsére az ilyen lesújtó, rosszindulatú vélemények marginálisnak mutatkoztak a korszakban.

A világháborús készülődés szele a leventeintézményt is megérintette. 1938. március 5-én jelentette be Darányi Kálmán miniszterelnök Győrött a hadseregfejlesztést célzó győri programot, illetve ugyanezen évben kötötték meg a bledi egyezményt, melyben a kisantant államok elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát. 1938-tól kezdődően a leventemozgalomban már nyíltan vett részt a hadsereg, a szervezet lassan katonai irányítás alá került.

1939-ben az Országgyűlés elfogadta az új honvédelmi törvényt (1939. évi II. tc.), amely változást jelentett a leventék életében is. A törvény a teljes iskolai ifjúság vonatkozásában kötelezővé tette a leventeszolgálatot (függetlenül attól, hogy jártak-e rendszeres testnevelést biztosító iskolába), illetve önkéntes belépés mellett a 10-19 esztendős honleányok előtt is megnyitotta a leventeszervezetet. A leánylevente-egyesületek létrehozását formálisan a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium által kibocsátott 9800/1943. számú rendelet tette lehetővé. Eszerint a leánylevente-mozgalom célja az volt, hogy "a leányifjúságot a hagyományos női erények szellemében való nevelés útján a haza és a család szolgálatára, különösen pedig a magyar anya feladataira és a honvédelmi szolgálatra előkészítse."  Az 1943-ban létrehozott Leányleventék Országos Központja vezetője Kokas Eszter orvos, egyetemi magántanár, testnevelésügyi tanácsos lett.

Az 1941 nyarán a Honvédelmi Minisztériumon belül "a testnevelési és sport vonatkozású ügyek intézésére" konstituált VIII. főosztály szervezte a leventék katonai előképzését, a csoport alá rendelve a levente egyesületeket.

A második világégés ideje alatt a leventeintézmény a legnagyobb magyar ifjúsági szervezetnek bizonyult. A leventeegyesületek Solymossy Ulászló vezérőrnagy adatai szerint mintegy 1.300.000 tagot számláltak. A nyilasok térnyerésére figyelemmel egy 1942. évi leventerendelet leszögezte, hogy "a leventeköteles ifjú, tekintet nélkül a korára, semmiféle politikai tevékenységet nem fejthet ki."

A nyilas hatalomátvétel után a Szálasi-rezsim a 14-20 év közötti fiatalokkal töltötte fel hungarista légióit, így nem egy levente vett részt a Budapest bevételéért folyó harcokban. A menekülő nyilasok nem kímélték a leventéket: több feljegyzés szerint is kegyetlenül bántak velük, annak ellenére, hogy ekkor hadra fogható magyar férfit már nem nagyon találtak. Előfordult, hogy a nyilas parancsnokok agyonlövéssel fenyegették meg, vagy kivégezték a szökni próbáló leventéket, bántalmazták őket, vagy a lábujjaik közé égő papírt helyeztek el. 

A hadifogolytáborokba került leventék kálváriája azonban a háború végeztével sem ért véget:  az amerikai és brit zónában munkára fogták, a francia övezetben pedig éheztették és az idegenlégióba sorozták be őket. 1945 őszén Pozsony környékén a csehszlovák fegyveresek számos leventét agyonlőttek, a Magyarországra visszatérők nagy részét pedig a Gulág gyűjtőtáboraiba deportálták a szovjet csapatok.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány az 529/1945. számú miniszterelnöki rendelettel feloszlatta, illetve betiltotta a leventeintézményt. A leventeegyesületek vagyonát elkobozták, majd szétosztották az akkor működő pártok között (!), a leventevezetőket pedig népbíróságok elé állították. Többüket börtönbe vetették vagy internálták: Béldy Alajos vezérezredest például első fokon halálra ítélték, amit kegyelemből később életfogytiglani kényszermunkára változtattak.  A lassan formálódó "népi demokratikus" rendszer leventékhez való hozzáállását hűen reprezentálták Rákosi Mátyás szavai: "Mindenki tudja, hogy a német fasiszták és a nyilas banditák milyen komolyan bele tudtak nyomulni az ifjúság soraiba. Bűnös ebben a tekintetben elsősorban a Horthy-rendszer, amely a leventézésen, az iskolai oktatáson keresztül mélyen beleplántálta ifjúságunkba a reakciót, a szabadságnak és a saját néptömegeknek a megvetését." 

Maradt tehát a vae victis és a kollektív bűnösség elvének a leventékre történő kiterjesztése, annak ellenére, hogy számos kisnyilas vedlett át a Magyar Kommunista Párt látens helyeslése mellett kommunista uniformisba... 

További plakátok: 

I. és II. világháborús plakátok: 100 tétel

Források:

• Ezer év törvényei 
• Kerepeszki Róbert: A Horthy-korszak politikai irányzatai a leventemozgalomról
• Kerepeszki Róbert: A leventemozgalom - In: Rubicon, 2010/4-5. szám - Trianon és a 20-as évek Magyarországa