Figyelem! A menüpontban található plakátok illusztráció gyanánt szolgálnak, céljuk a történelem, illetve a jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatás elősegítése. Megértésüket köszönjük! ||

Nehéz dolgunk van, ha a nyilaskeresztesek és a kommunisták nemzetpolitikáját akarjuk röviden felvázolni, mivel a két ideológia mindegyike a magyarságtól idegen ideológiák - a konnacionalizmus, illetve az internacionalizmus - talaján állt, ráadásul a Szálasi Ferenc által kidolgozott hungarista nézetrendszer kazuisztikus és sok fantazmagóriát tartalmaz, a kommunisták központi gondolata pedig a "testvéri" szocialista országokkal ápolt megbonthatatlan barátság ideálképe volt. Meglepő, hogy a két, elvileg ellentétes ideológia töltetű nézet mennyi hasonlóságot tartalmaz.

"Mindnyájan meghalunk. Egy van maradandó a földön, ha tudunk érte bátran és igazan élni: a nemzet."

  

A nyilasok nemzetpolitikája

A nyilaskeresztesek "pápája", Szálasi Ferenc nemzetpolitikai elképzeléseit is alapművében, a "Hungarizmus könyveiben" vázolta fel. Központi könyve nem előzmények nélküli: 1933-ban publikálta a "Magyar Állam Felépítésének Tervét", majd 1935-ben a "Cél és követeléseket". Nemzetpolitikai koncepcióját főként  egy 1943. júniusában tartott előadásában ("Nagytér, élettér, vezetőtér") vázolta fel. Bár Szálasi intenzíven érdeklődött a földrajz és a külpolitika iránt,  programját    mégis a zavarosság és a hiányosság stigmáival illethetjük.  

Szálasi vágyálma a "Hungária Egyesült Földek"  megalkotása volt.  A horvát-szlavónországi területeket is magában foglaló történelmi Magyarország területét 6 "részföldre" osztotta volna: Tótföldre (a történelmi Felvidék egy részét foglalta volna magában), Nyugat-Gyepűre (Lajtabánság), Ruténföldre (Kárpátalja), Erdélyre, Horvát-Szlavónföldre, valamint a nagyjából a csonka országgal megegyező kiterjedésű Magyarföldre. Szálasi ragaszkodott továbbá ahhoz, hogy a trianoni határok revízióját az elcsatolt területeken élő népek mindegyike népszavazás útján erősítse meg. A honképes és talajgyökeres nép egyébként a sikeres honfoglalást produkálni képes népeket jelentette, mely a hungarista államban hosszú ideig képes államalkotó népként fennmaradni.

A "résznépek" számára szabad anyanyelvhasználati jogot, illetve kulturális autonómiát biztosított volna. Mint a bevezetőben említettem, Szálasi a nacionalizmus és az internacionalizmus szerinte atavisztikus eszméit a konnacionalizmussal váltotta volna fel. Ennek immanens jellemzője a többnemzetiségűség, az egyes nemzetiségeket  azonban egy konkrét területi érdek integrálja. Ez egy  gyökeres paradigmaváltást jelentett volna a magyar nemzetpolitikában, hasonlóan a polgári radikálisok és kommunisták korábbi koncepcióihoz.

A földgolyót a nyilas vezér szerint hatalmi alapon "nagyterekre" kell osztani, ennek érdekében a javak kommunisztikus újraelosztását sürgette. Nagyterekre pedig azért volna szerinte szükség, mert ezek által biztosítható lenne a konnacionalizmus győzelme, azaz megszűnne a nagyhatalmak közötti nacionalista konfrontáció. Európában és Ázsiában így a latin, germán, szláv, iszlám és hungarista politikai nemzetek lennének dominánsak. A germán és latin népeket a Duna kötné össze.

A hungarista munkaállam előnye mindenekelőtt Szálasi nézete szerint, hogy a gondváni (sic!) népek ebben a konstrukcióban nem kombinálódnának a zsidósággal. A különböző életterek vezetőinek a politikai nemzetek 1-1 képviselőjét szánta volna. A hungarista térség "népi törmelékhalmazán" 1526-ig a magyar volt a primus inter pares állam, ezért vélelmezhetjük, hogy Szálasi a térségben vezető magyar szerepet képzelt el.

Az elmélet gyakorlatba ületetésének egyik kísérlete volt a Hubay Kálmán és Vágó Pál nyilaskeresztes képviselők által a Nemzetgyűlésben 1940. június 7-én beterjesztett nemzetiségi törvényjavaslat, amely elfogadása esetén megszüntette volna a nemzet és nemzetiségi kategóriákat, Magyarországban csak "népcsoportokat" ismerve el, melyek széles kulturális, illetve közigazgatási autonómiát élvezhettek volna. A javaslat nagy felzúdulást keltett, a kormányzat és több hazafias szervezet is éles kritikát  fogalmazott meg, de a nyilas frakció tagjait is megosztotta. Végül az indítvány előterjesztőit Teleki Pál miniszterelnök javaslatára a törvényhozás megfosztotta mandátumuktól.

Sokat elárul egyébként Szálasi habitusáról, hogy a nyilas puccs utáni hatalomra kerülésüket követően szinte  azonnal üdvözlő táviratot küldött Horia Simának, a soviniszta és magyarellenes román Vasgárda vezérének.

  "Szakítanunk kell a magyar imperialista rögeszmével, Nagy-Magyarország reakciós ábrándjával."

  

A kommunisták "nemzetpolitikája"

A kommunista rendszer illusztris figuráinak célja - egyébként éppen a nyilasokhoz hasonlóan - a tradicionális nemzetpolitika kiüresítése volt. A sors fintora, hogy míg a környező szocialista rendszerek üzemeltetőinek kommunista meggyőződése paradox módon nem kis mértékű nacionalizmussal, néhol sovinizmussal párosult, addig az egyébként az elcsatolt területeken született kommunista magyar vezetők (Rákosi Mátyás és Kádár János) teljes érdektelenséggel viseltettek a határon kívül rekedt magyarsággal szemben.

Az elszakított területek a kommunista politikusok számára egyébként sem jelentettek sokat. Révai József, a hírhedt kommunista ideológus és kultúrcézár utoljára egy 1945 szeptemberi szakszervezeti nagygyűlésen ejtette ki száján a „Trianon” szót, majd így folytatta: „Gyógyítsuk ki magunkat abból a nagyzási hóbortból, amely azt hirdeti, hogy mi vagyunk a Duna-medence vezető népe, hogy Európának ezen a területén csak minket illet meg az államalkotás joga. Ki kell gyógyítanunk magunkat ebből a nagyzási mániából, mert ez vezetett arra, hogy most a földön heverünk.”

A Magyarországi Kommunista Párt 1944. novemberi programjában fejtette ki, hogy „Szakítanunk kell a magyar imperialista rögeszmével, Nagy-Magyarország reakciós ábrándjával. Egyszer és mindenkorra szakítani kell azokkal a törekvésekkel, melyek a »magyarság vezető szerepének« ürügye alatt a Duna-medencében élő népek feletti uralomra irányultak, s melyeknek egyetlen eredménye, hogy Magyarország német gyarmattá, a magyar nép a németek szolganépévé vált.”

A Rákosi-diktatúra évei alatt magyarságpolitikáról nem beszélhetünk. Maga Rákosi egy ízben az anyaországi magyarokkal kapcsolatban is fájlalta, hogy „kilencmillió fasisztával kell felépíteni a szocializmust”, a trianoni traumáról és a határon túli magyarságról pedig hivatalosan még csak beszélni sem lehetett.

A hivatalos retorika szintjén az állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja alapvetése így szólt: „A Magyar Dolgozók Pártjának céljai: a békének, a népi demokrácia vívmányainak, a magyar nemzeti függetlenségnek védelme és biztosítása. Ezért a párt külpolitikájának alapja: szövetség a Szovjetunióval, az imperialistaellenes és demokratikus tábor vezető szocialista nagyhatalmával, a béke, a nemzeti függetlenség és társadalmi haladás őrével. Szoros együttműködés és barátság a népi demokráciákkal, Jugoszláviával, Romániával, Lengyelországgal, Bulgáriával. Megegyezés, együttműködés és barátság a népi demokratikus Csehszlovákiával a szlovákiai magyarság helyzetének a lenini-sztálini nemzetiségi politika elveinek megfelelő rendezése alapján.”

Magát Rákosit a határon kívül rekedt magyarság problémája egyébként annyiban érdekelte, amennyiben az saját hatalmi érdekeit befolyásolta. Rákosi a nemzetben való gondolkodást „a Horthy-rendszer soviniszta fertőzéseként” értékelte, de mint a kommunista pártra esetlegesen befolyást gyakorló tényezővel kénytelen volt foglalkozni. A kommunisták koalíciós időszakban (1945-48) megvalósuló kényszerű „nemzetpolitikáját” Révai József ironikusan „darutollas marxizmusnak” titulálta.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően ismét szovjet megszállás vette kezdetét Magyarországon. „Kádárék ugyan novemberben a nemzeti függetlenségen és méltóságon esett csorbák kiküszöbölését ígérték – ez azonban kimerült a címer és némileg a fegyveres testületek egyenruhájának megváltoztatásában. Jó ideig nemhogy Trianonról, de még a magyar függetlenségi harcokról és azok mártírjairól sem lehetett beszélni. (...)

Saját nemzetközi elszigeteltségével tisztában volt a szovjet szuronyok hátán hatalomra került budapesti vezetés is, így mindenáron igyekezett elnyerni a szomszédos országok bizalmát. Ennek legkézenfekvőbb módja a határok sérthetetlenségének hangsúlyozása és a »nacionalista elhajlásoktól« való szigorú elhatárolódás volt. (…) Egy szuverén állam (…) Rákosiéknál jóval nagyobb hangsúlyt fektetett volna a határon túli magyarság érdekinek érvényesítésére, jogainak védelmére. Pontosan ez volt az, amiről a rezsimnek sürgősen le kellett mondania, ha meg akarta szilárdítani nemzetközi helyzetét – legalább a szovjet gyarmati blokkon belül. E célt szolgálta Kádár 1958-as romániai látogatása, illetve még az év végén Münnich csehszlovákiai vizitje. Mindketten siettek leszögezni, hogy (…) a helyi magyar kisebbséggel való bánásmódot az adott állam belügyének tekintik.”

A trianoni békediktátumról az értelmiségiek is maximum mint a „szocializmus által meghaladott problémáról” szólhattak. Jó példa erre Kassai Géza Trianon és Párizs című cikke (1959), ahol ilyen és hasonló megállapítások láthattak napvilágot: „Trianont azonban a magyar reakció tette lehetővé. Nemcsak azért, mert a magyar reakció vitte Magyarországot abba a háborúba, amely Trianonnál végződött. Azért is, mert a magyar reakció egyezett bele a trianoni békeszerződésbe, hogy megmenthesse és biztosíthassa osztályuralmát. (…) Miért kötötték meg a trianoni békeszerződést a versailles-i és saint germain-i béke után? Azért, mert a magyar proletárforradalom és a Magyar Tanácsköztársaság megakadályozta a trianoni békeszerződés megkötését 1919-ben. (…)”, majd megállapítja a Horthy-rendszerről: „Az 1919-es magyar urak a mohácsi, Napóleon-kori , 1849. évi hazaárulók utódai és az 1956. évi ellenforradalmárok politikai elődei.”

A határon kívül rekedt magyarság problémáját a Kádár-rendszer ellenzékének színre kerülésével lehetett először felvetni. A témáról bővebben a "Rendszerváltozás" című menüpontunkban olvashatnak.

Források:

• Balogh Gábor: Kádár János és Trianon, in Nagy Magyarország történelmi magazin, I. évfolyam I. szám (2009),  pp. 58-63.
• Zeidler Miklós (szerk.): Nemzet és emlékezet: Trianon.  Osiris Kiadó, Budapest, 2003
• Paksa Rudolf: Szélsőjobboldali mozgalmak az 1930-as és 1940-es években, in Rubicon, 2009/1-2 . szám, pp. 84-89.
• Romsics Ignác: Magyar békeelképzelések 1942-1947, in Rubicon, 2005/6. szám, pp. 58-62.
• Sipos Péter: Rákosi és a kisebbségi magyarok, in História, 1995/8. szám, pp. 22-26. 
• Ungváry Krisztián: "Nagypéntek nélkül nincs feltámadás". Szálasi Ferenc külpolitikai elképzelései - www.rev.hu  

Lásd még a "Trianon, 1920" és a "Párizs, 1947" c. menüpontjainkat!