A Magyar Királyság hivatalos állami ideológiáját a Szent István-i hagyományoknak megfelelően évszázadokon keresztül áthatotta a kereszténység eszméje. Az első keresztény pártszerveződések ezzel szemben csak a XIX. század utolsó harmadában jelentkeztek. Ettől kezdve számos pártcsoportosulás titulálta magát keresztény világnézeti alapon állóként. Gergely Jenő megállapítása szerint a "keresztény" jelzőnek egy pozitív, illetve egy negatív aspektusa van: "negatíve azt jelentette, hogy elhatárolódik minden olyan irányzattól, amely nem keresztény, quasi önmeghatározásában a nem keresztényektől való különbözősége dominál." Pozitív oldalról pedig nyilvánvalóan az adott párt által megjeleníteni kívánt értékeket, axiológiai tarományokat jelentette: a társadalmi igazságosság elérésének vágya, a társadalmi szolidaritás megvalósítása, nem ritkán az emberi méltóság védelme, általában a konzervatív alkotmányossággal szembeni szimpátia és a polgári szabadságjogok védelme.
Az 1918 utáni, helytelen társadalmi és ideológiai nézeteket valló és azokat a gyakorlatba transzplantáló liberális és baloldali kurzus (Károlyi Mihály és köre, majd a Kun Béla fémjelezte Tanácsköztársaság) egyértelműen az egyházakkal szembeni, fokozatosan ateizmusba csapó marxista kliséket juttatott "győzelemre". Fáber Oszkár, a felekezeti ügye likvidálásának biztosa (!) például a következőket deklarálta: "Ne kerteljünk! Nyíltan kimondom, célunk az egyházak teljes megsemmisítése!" Ennek égisze alatt "oktat jellegű" kiadványokat bocsátott ki a Közoktatásügyi Népbiztosság a szabad szerelemről ("Kommunizáljuk-e Zsófit? - Oktató írás a szabad szerelemről és egyről másról, amit tudni illik és muszáj is az asszonynépnek"), amely fennen hirdette a házasság szükségtelenségét. A vörösterror prominensei emellett törvényi úton is legalizálták a válást.
Az antibolsevista rezsim 1919 augusztusi hatalomra kerülésével rendezték az állam és az egyház kommunisták által megbolygatott viszonyát. A formálódó ellenforradalmi rendszer magát konzekvensen "keresztény nemzeti kurzusnak" nevezte, ahogy azt a Horthy-éra teljes fennállása alatt is nyomon követhetjük. A keresztény és nemzeti jelzők tehát a király nélküli királyság epitheton ornans-ává váltak, ami nem titkoltan a Károlyi-féle polgári demokratikus kísérlet és a vörösterrorba exponáló proletárdiktatúra elveinek fundamentális elutasításán nyugodott. Ekként nem csupán antibolsevista, de markánsan antiliberális álláspontra is helyezkedett. Ez nem jelentette azonban azt, hogy teljesen antidemokratikus vonásai lettek volna a rendszernek: bár a kommunista pártot törvényen kívül helyezték és a mindenkori ellenzék garantáltan kisebbségi léte az egész rendszer léte alatt biztosított maradt, 1919 után megindult a hazai pártstruktúra kiépülése, sőt modernizálódása is: az újonnan megjelenő pártok döntően réteg-és osztálypártokként funkcionáltak. A liberalizmus és szocializmus kísérleteinek 1918-1919. évi csődjét követően a Prohászka Ottokár (1858-1927) püspök által megfogalmazott program látszott a leginkább elfogadhatónak a társadalom számára: ennek egyik pillére az ezeréves magyar kereszténység, a másik tartóoszlopa pedig a nemzeti gondolat.
Már 1919 augusztusában megalakult a Keresztény Szociális Gazdasági Párt, amely messzemenő szociális (többek között föld)reformot hirdetett és maga mellett tudhatta a katolikus értelmiségiek, a kispolgárság és a dolgozó rétegek bizonyos elemeit is. A pártot egyébként jelentős összegekkel támogatta a püspöki kar is. Még ez év október 25-én egyesült a keresztényszocialista párt a Friedrich István és gróf Teleki Pál által vezetett, legitimista polgári pártként működő Keresztény Nemzeti Párttal: a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) alakulásakor Huszár Károly a következőképpen érvelt: "Az egységes politikai front létrehozása érdekében a Keresztény Szocialista Párt a keresztény nemzeti egyesülés oltárára teszi zászlaját." A párt az 1920. évi nemzetgyűlési választásokon 20 mandátumot szerzett, amelyet a jelöltek választás nélkül, "egyhangúlag" kaptak meg: a képviselők kiválasztásánál a püspöki kar szempontjai domináltak.
A KNEP a Nagyatádi-féle kisgazdapárttal lépett koalícióra, így a két párt birtokolhbatta az államhatalmat. A párt élére 1921. februárjában az egykori külügyminiszter fiát, a nemkülönben híres ifjabb Andrássy Gyulát választották. (A politikus később a Fridedrich-féle Keresztény Nemzeti Párthoz csatlakozott, majd 1922 és 1926 között a Keresztény Nemzeti Földmíves és Polgári Párt Budapest, I. kerületi nemzetgyűlési képviselőjébé választották). A KNEP színeiben politizált és került a törvényhozásba az első női országgyűlési képviselő, Slachta Margit, a Szociális Missziótársulat nővére is.
A bethleni konszolidáció során a KNEP atomjaira hullott szét: a prohászkai tanok (a keresztény nemzeti megújulás ars poeticájának radikális levezénylésére tett manőver) a gyakorlatban quasi szalonképtelenné vált. 1922. februiár 2-i hatállyal Bethlen István a kormánypártok összvonásával megalakította a nemzeti konzervatív Egységes Pártot, amely hivatalos kormánypárttá is avanzsálódott. Az 1922. évi nemzetgyűlési választások idejére az addig egységes párt három komponensre darabolódott: a monarchiát restaurálni kívánó (ellenzéki) legitimista szárnyra (Friedrich István, ifj. Andrássy Gyula), a mérsékeltebb legitimista (kormánytámogató) szárnyra (Huszár Károly, Ernszt Sándor, Vass József) és a keresztényszocialistákra (ellenzékiek, Haller István vezetésével). Az 1922. évi választások alkalmával a KNEP utódpártjai összesen 35 mandátumot szereztek. A keresztény karrierpolitikusok többsége az 1923. december 28-án alakult és gróf Zichy János által vezetett Keresztény Nemzeti Gazdasági Párt (KNGP) berkein belül politizált. Bár a bethleni kormányzat nem kért a keresztényszociális pártok radikálisnak tűnő politikájából, Vass József és Ernszt Sándor személyében Bethlen kormányzása alatt katolikus papok álltak a Szociális Minisztérium élén.
A keresztény pártok sorából kiemelendő még a Keresztény Községi (Wolff) Párt, amely 1920. júliusa és 1939. februárja között látta el a törvényes működés feltételeit és magát a "keresztény nemzeti középosztály és a ksipolgárok pártjaként" aposztrofálta. Vezetője Wolff Károly volt, halála után pedig Csilléry András látta el a pártvezetői teendőket. A párt később egyesült a Gömbös Gyula által létrehozott Nemzeti Egység Pártja (NEP) fővárosi csoportjával, így a kormánypárt részévé vált és 1939. február 22-én Imrédy Béla bejelentette az egyesült kormánypárt új nevét (Magyar Élet Pártja, MÉP).
A korszak talán utolsónak tekinthető, tényleges társadalmi támogatottsággal már csak nyomokban rendelkező világnézeti pártja a Keresztény Néppárt, mely 1943 decemberében Zichy János vezetésével alakult meg. A társadalmi problémák szociális alapon történő megoldását sürgették, emellett a háborúból való kiugrás mellett foglaltak állást és magukat legitimistáknak tekintették. A párt a német megszállás után nem tudott érdemi tevékenységet kifejteni, 1944 augusztusában pedig formálisan is feloszlatták. A párt hagyományelvű, szociális, sőt, demokratikus credóját a világháború befejezését követően mind a Schlachta Margit vezette Keresztény Női Tábor, mind a Barankovics István szervezte Demokrata Néppárt magáénak tekintette.
A trianoni Magyarországon a katolicizmus igazi reneszánszát élte, annak ellenére, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója református vallású volt. A Horthy-éra egésze alatt az államhatalom és a bevett keresztény, különösen a katolikus egyház intenzíven együttműködött egymással. Az egyházi személyek a dualizmus korához képest aktívabban tevékenykedtek az állam végrehajtó szerveiben és intézményeiben.
További plakátok:
Választási és figyelemfelkeltő plakátok: 43 tétel
Források:
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
