Ma már persze mindnyájan tudjuk, hogy mi követte a szarajevói gyilkosságot. A világtörténelem legdrasztikusabb következményeivel járó anarchista merénylete után egy hónappal kirobbant az első világháború. A merénylet kiagyalói: Gavrilo Princip, Casabrinovics és Trifko Grabes -mivel a bűncselekmény elkövetése idején még nem voltak nagykorúak-, elkerülték a börtönt.

A szarajevói gyilkosság hírére az egész Monarchiában felkorbácsolódtak a kedélyek. A közvélemény egyértelműen a "kutya Szerbiát" hibáztatta, aminek aztán a fegyveres fellépés lett a következménye.

Tisza István gróf, magyar kormányfő mereven ellenezte a Szerbia elleni hadviselést, mivel kedvezőtlennek érezte annak esélyeit. Tisza csak vonakodva adta áldását a katonai akcióra.

A nagy háborúban - ahol tizenkét antanthatalom került szembe a négy központi hatalommal-, Európát fokozatosan elborította a vész lángja, mely az oroszok, a törökök és a gyarmatok harcai révén hellyel-közzel átcsapott a többi világrészre is.

A titáni küzdelem fokozatosan öltött egyre nagyobb arányt, nem volt azonban fordulatoktól mentes. A Délmagyarország ekként számolt be Románia 1916. augusztusi pálfordulásáról: "Mindjárt a világháború kitörésével fölvetődött a romániai kérdés. Tisza legutóbbi képviselőházi beszédéből minden kétséget kizáróan megtudtuk, hogy Románia szövetségesünk. Alig két héttel ez után a beszéd után megismétlődött az olasz árulás: Románia hadat üzent"

A román árulást követően hamar, már 1916. augusztus 27-én beállt a hadiállapot Romániával, és az összecsapások meg is kezdődtek Erdély határán. A már említett Délmagyarország így emlékezett meg a történtekről: "Magyarország délkeleti és keleti határbástyáin tegnap este új ellenségünk: Románia orvul támadva határőrseinkkel az első lövéseket váltotta."

Nem volt kétséges, hogy a román "kifli" a "nagy zsemlére", Erdélyre és a Partiumra áhítozott. 1917. júniusában magyar kutatócsoport érkezett a román fővárosba a támadás okául szolgáló román irredentizmust tanulmányozandó. A történészekből és levéltárosokból álló csoport kiküldését Bethlen István gróf későbbi kormányfő kezdeményezte a császári és királyi hadsereg-főparancsnokságnál.

Az 1918 őszéig Bukarestben dolgozó történészeknek sikerült összeállítaniuk egy csaknem ötezer kötetes könyvtárat, tekintélyes folyóirat-és kéziratgyűjteményt. Ebből kirajzolódik, hogy milyen rendkívüli intenzitással dolgozott a román politikai elit a legfontosabbnak tekintett állami cél, Nagy-Románia megvalósításán. Hatalmas pénzeket mozgósítottak e cél elérése érdekében magánszemélyek, valamint a román állam.

A Jancsó Benedek által jegyzett munka kitér rá, hogy Wickham Steed és a Monarchia ügyeivel foglalkozó többi publicista miként állt az angol hatalmi érdekek mentén az "elnyomott" románság aktív verbális segítése mellé.

Szomorú, hogy ebben az időszakban már hallatták hangjukat a magyar politikai elit olyan szereplői, mint Károlyi Mihály vagy Jászi Oszkár, akik hatalomra jutásuk érdekében támogatták ezeket a törekvéseket, és megnyilatkozásaikkal hitelesítették a legabszurdabb állításokkal fellépő román, szlovák és szerb állításokat. A magyarországi baloldal külföldi legitimitáskeresése óriási károkat okozott az országnak.

Pedig a hazai románság kezdetben nem rajongott a Nagy-Románia álom utópiájért. A Romániából (például az 1907-es parasztlázadás leveréséről) érkező hírek miatt vagy a román csapatok 1916-os erdélyi betörése után a magyarországi román kisebbség körében általában semmilyen Romániához való csatlakozási szándék nem létezett. Ezt az elvet többségében a román román értelmiség és papság képviselte.

A román árulás folytán elkeseredett harcok dúltak Erdély keleti és déli határain.  A Délmagyarország írja: "Derék székelyek, akik a magyar hűség, erő és bátorság minden előnyös tulajdonságával felruházva a két éves világháborúban oroszlánbátorsággal küzdöttek hazájukért, most földönfutókká váltak... Szegedre is jött már és fog még érkezni sok-sok hosszú vonat, amely az erdélyi menekülők ezreit hozza ebbe a színmagyar városba, hogy a mi hazafias érzésű és áldozatkész közönségünk között új hazát találjanak... Pénteken is fognak érkezni Szegedre menekülők, akiknek a száma végeredményben a belügyminiszternek a főispánhoz érkezett sürgönye szerint 20.000–60.000 között ingadozik."

A Monarchia minden erejét a kitartás fokozására összpontosította, az antant azonban tisztában volt azzal, hogy a kezdeti balsikerek ellenére győznie kell. Románia azonban nem maradt sokáig az antant szövetségese sem. 1916. december 6-án a központi hatalmak Mackensen német tábornagy vezetésével elfoglalták Bukarestet.  

Az egyre lehetetlenebb helyzetben lévő Románia 1918. március 5-én Bufteában előzetes békét kötött a központi hatalmakkal. Ezt követte 1918. május 7-én a bukaresti különbéke. Az ebben foglaltakat sem tudták azonban sokáig betartani, hajtotta őket a Nagy-Románia iránt érzett olthatatlan vágy.

Magyarország katonáit, nem hagytátok talpra állni...

Károlyi Mihály, a "vörös gróf" -aki konzervatív arisztokratából vált lelkes demokratává és a Monarchia ellenségévé-, már 1912-ben összefogott a rendszer  parlamenten kívüli szocialista kritikusaival, majd 1916-ban alapította meg a pacifista alapokra helyezkedő Függetlenségi és '48-as (Károlyi) Pártot. A "Duna-menti népek barátsága" és antantbarát külpolitika mellett kardoskodott.

Károlyi és klikkje 1918. októberében került az események sodrába. Abban a szituációban, amikor "Az Est" című orgánum hasábjain bizonyos Kéri Pál a következőket vetheti papírra: "A cseh tartományokban a cseh népnek lángjait már napok óta látják világítani. A cseh lángolásból, mint az erős vas, úgy jön ki most a cseh állam függetlensége." 

De tovább is mentek: ugyanezen lap a következőket írta:   "Amikor most Lenin szinte legendás alakja felé fordul minden szem, az ő emberi lényéhez igyekszik közel jutni minden képzelet, hogy mint a jóság, nemzetközi megbocsájtás Orfeuszát jelenítse, szabad-e elmondanunk Leninről, hogy egy fanatikussal van dolgunk?"

 Október 23-án a Parlamentben jelentette ki Károlyi, hogy "a Mohácsnál rosszabb békétől sem szabad megijedni." 

Október 29-én Horvátország elszakadt Magyarországtól, Fiumét pedig átadták a horvát ezredeknek. Október 31-én győzött az "őszirózsás" forradalom. Az Est máris így cikkezett: "Az eddigi Magyarország ezeréves épülete ma éjjel összedőlt. Ez a nász, a mámor, az új erők napja."

November 3-án a budapesti helyőrség esküvő tisztjei előtt közölte a hadügyminiszter, Linder Béla, hogy "Nem kell hadsereg többé. Soha többé katonát látni nem akarok. Fegyvert többé szolgálaton kívül nem viselünk, sem tisztek, sem legénység."

 Károlyi pedig állítólag a következő hírhedt gondolatot fogalmazta meg: "Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország, amikor miniszterelnök lettem, elszakadt Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, mire köztársasági elnök leszek és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állni az ország, mire király leszek."

IV. (Boldog) Károly király 1918. októberében megkísérelte a birodalmat autonóm egységekből álló szövetségi állammá alakítani, kísérlete azonban csődöt mondott, így november 11-én Ausztriában,  november 13-án Magyarországon mondott le a kormányzásról, és miután november 12-én Ausztriában, november 14-én Csehszlovákiában, majd november 16-án  Magyarországon kikiáltották a köztársaságot, Svájcba költözött.

A Magyarország területi integritása ellen immáron harccal is fellépő nemzetiségek  a Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter által felajánlott föderalizációt – a „Keleti Svájc” koncepcióját – visszautasították, a győztes antanthatalmak szövetségeseiként pedig a szerb, a román illetve a cseh-szlovák haderő, a „kisantant” a belgrádi katonai konvenciót felrúgva elfoglalta a Délvidéket, Erdélyt, illetve a Felvidéket. Esély sem nyílt az orszg védelmére:  a hadseregszervezésben járatos, háborús frontparancsnoki tapasztalatokkal rendelkező Szurmay Sándor tábornokot, korábbi honvédelmi minisztert Károlyi utasítására -a pacifizmus égisze alatt- letartóztatták, és internálták. Károlyi – az antant óhajának engedelmeskedve – hasonlóan járt el a Budapesten át hazatérőben lévő August von Mackensen német tábornaggyal is, a Balkán-hadsereg parancsokával, aki Erdély felszabadításában játszott szerepe miatt a magyar lakosság körében nagy népszerűséget élvezette. Mackensent a magyar kormány letartóztatta és kiszolgáltatta az angoloknak. 

Az elmondottak jegyében paradoxnak tekinthető Károlyi 1919. március 2-án, Szatmáron, a székely alakulatok előtt tett szónokolata: „Mi végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot. […] Ha olyan békét akarnak velünk aláíratni, amely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor […] én ezt a békét nem fogom aláírni.”

Neki nem is kellett. 1919. március 21-én Károlyi aláírásával jelent meg a Tanácsköztársaság hatalomátvételéről szóló proklamáció, amit később maga Károlyi és Berinkey miniszterelnök is hamisítványnak minősített.

1923-ban hazaárulás és hűtlenség vádjával elítélték  és vagyonát elkobozták. 1924-től londoni emigrációban élt, ahol a radikális szocialista platform egyik vezéralakja lett. Barátainak és politikai szövetségeseinek figyelmeztetései ellenére egyre erősebben rokonszenvezett a szovjet rendszerrel, magát immáron szocialistának tekintve.

Hogy Károlyi nem csupán kokettált a szocialista eszmékkel, hanem maga is egyetértett velük, az 1946-os hazajövetele után vált világossá. Miután Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnököt emigrációba kényszerítették a kommunisták, és a nagyköveti kar színe-java lemondott, párizsi nagykövetté nevezték ki. Visszaemlékezéseiből és leveleiből világosan kirajzolódik, hogy maximálisan támogatta Szovjet-Magyarországot: nem emelte fel szavát sem az 1947-es kékcédulás választás égbekiáltó csalásai, sem a Magyar Függetlenségi Pártot megalapító Pfeiffer Zoltán disszidálásra kényszerítése ellen. Posztjáról csak akkor mondott le, amikor az általa annyira becsült Rajk László elleni koncepciós eljárás kiteljesedett.