A csehek kétségtelenül nemzeti létük egyik legtragikusabb fejezetét élik át e napokban, s egy nemzet vezető államférfiainak kétségbeesését nem erkölcsös, nem is jó modorú dolog kigúnyolni, még akkor sem, ha ez a nemzet ellenség. De a síró Osusky és a könnyes meghatottságtól fátyolos hangú Beneš, ez a két érzelmes szereplője a hét drámájának, különös jelenségek, s nem lehet egészen szótlanul elhaladni a szentimentális közjáték mellett. Nem vagyok politikus, csak szerény újságíró, aki a világ hatalmasait legfeljebb fényképről ismeri; de Benešt és Osuskyt láttam Genfben, amikor egyáltalán nem voltak érzelmesek. Inkább jókedvűek voltak.

Soha nem felejtem el a két urat, éppen Beneš és Osusky urakat, amint megjelentek a régi népszövetségi palota üvegfolyosóján, sugárzóan és derűs elégedettséggel. Akkor láttam Benešt életemben először és valószínűleg utoljára. Elment előttem, közvetlen közelben. Benn a teremben éppen Apponyi utasította vissza, kézmozdulattal, csodálatos méltósággal Titulescu tiszteletlen és hisztérikus közbeszólásait. Nyolc évvel Trianon után volt ez. S ekkor lépett ki a termeből Beneš, a Népszövetség csillaga, Csehszlovákia külügyminisztere, a csehszlovák állam megalkotója, az ember, aki a béketárgyaláson egyszerűen elrajzolta a térképen Pozsonyt, Komáromot és Kassát. Jól megnéztem Beneš Eduardot és hűséges munkatársát, Osusky urat, aki már akkor is párizsi követ volt. Jól megnéztem, s nem tudom, az élet mit tartogat, hosszú lesz-e, vagy rövid, de amíg élek, nem felejtem el ezt az arcot, s az érzést, mellyel a távolodó után néztem.

"Ez az ember -gondoltam- okozta, hogy Kassán, ahol gyermekkoromban egyetlenegy cseh volt csak, egy Novák nevű szabó, ma tízezer vagy még több cseh él, odatelepített hivatalnokok, akik barátaimat, rokonaimat, családtagjaimat válogatott hivatalos és félhivatalos zaklatásokkal gyötrik, elviszik adóba minden maradék vagyonukat, idegen hadseregbe kényszerítik fiaikat, nem adnak nekik helyet az államélet semmilyen posztján, a gyermekektől elveszik a magyar nyelvet, a felnőttektől elveszik a magyar könyvet, börtönbe visznek embereket, akik a rádiónál a magyar Himnuszt hallgatják. Ez az ember okozta, hogy nyolc éve nem mehetek haza a városba, ahol születtem, ahol egy csodás és színes gyermekkor minden élményét megéltem, s ahol olyan kevés volt a szlovák, vagy éppen a cseh, hogy én, aki gyermekségemet e városban töltöttem el, egyetlen szót sem tudok szlovákul; ami egyébként sajánlok, mert jobb lett volna, ha akad egy szlovák pesztra, aki megtanít az idegen nyelvre. De nem akadt, mert nem volt sehol; Kassán gömöri lányok szolgáltak a házakban, a kavecsáni, miszlókai szlovákok már Eperjes felé éltek, dolgoztak. Ez az ember az oka, hogy nem mehetek el a városba, amelynek minden kövét ismerem, ahol mentem a menetben, mikor Rákóczit temették, ahol a temetőben, a Rozálián és a Kálvárián, őseim csontjai enyésznek. Ez az ember az oka, hogy nem láthatom Eperjest, a Tátrát, Podolint, Lőcsét, Késmárkot, ifjúságom bolsogságának és emberiességének csodálatos díszleteit, ezt a nemes, ezt az egyetlen, ezt a legvárosibb, legcsöndesebb, legeurópaibb színterét a magyarságnak. Ez az ember az oka, hogy évek óta csak álmodom e tájakkal, s reggel néha arra ébredek, hogy kimerült vagyok és csapzott a párnám, mintha csakugyan jártam volna a Hradován vagy az Ottilián. Ez az ember az oka, hogy a legbecsesebbet, amit megismertem, a hazán belül a másik, a kisebb, az ismertebb hazát nem láthatom; hogy mindenütt a világban hontalannak érzem magam, hogy utazom Európa városaiban, s olyan honvágy kínoz, melyet szégyellek, melyről nem beszélek senkivel, de ezt a honvágyat nem tudom feloldalni semmiféle látnivalóval vagy élménnyel. Ez az ember az okda, hogy a karácsonyt is megutáltam, mert idegenben miféle értelme nincs a karácsonynak; értelme csak otthon volt, Kassán, a bolthajtásos szobákban, a nagy, hasábfákkal megrakott kandalló előtt, mikor a szobák megteltek a tátrai fenyő szagával. Ez az ember az oka..." -de aztán már nem gondoltam tovább, mert a folysó végében hirtelen eltűnt Beneš Eduard és Osusky úr alakja.

De most, mikor e hajdan oly népszerű genfi és európai sztárok belekönnyeznek a rádióba és a világsajtóba, megint gondolnom kell e jelenetre. Érdekes fejű ember Beneš, szó se róla, ravasz és energikus szláv koponya. Nagy államférfi? Nem tudom. A nagy államférfit mindig csak az eredmények igazolják. Beneš minduntalan ott ült Genfben, óriási estélyeket adott a diplomatáknak és az újságíróknak, a cseh propaganda nyájas volt, nagyvilági és bőkezű. Akkoriban soha nem sírtak sem Beneš, sem Osusky. A politika kemény dolog, érzelmes ember nem való hozzá.

Beneš jókedvű volt, a nagy diplomata mozdulataival, otthonosan járt és kelt Genfben, kissé Talleyrand volt és kissé Iswolsky. A nagyhatalmak képviselői, a fagyos és kimért Chamberlain, a joviális Briand mellett Beneš és Titulescu voltak az elégedett és örökké izgékony, jókedvű új nemzedék -egy árnyalattal talán hangosabbak és izgékonyabbak, mint Nyugaton szokás. S most, amikor a nyugati sajtóban egykori barátaik, a franciák és az angolok olvassák, hogy a két cseh államférfi érzelmes megrendüléssel adja a világ tudtára a fájdalmas meglepetést, melyet a nyugati hatalmak döntése jelentett számukra, szeretném megkérni minden külföldi barátomat, hogy ne érzékenyüljenek el túlságosan a fátyolos szemű Beneš és a síró Osusky láttán. Volt húsz év, mikor egy magyar nemzedék élt a Felvidéken összeszorított ököllel, munka nélkül, magyar kultúra, magyar levegő, magyar életlehetőségek nélkül; s ebben a húsz évben Beneš és Osusky nem érzelegtek. Szeretném megkérni a tájékozatlanabb külföldieket, akik elhiszik Benešnek és Osuskynak, hogy az érzelmesség jogos és igaz: ne törölgessék könnyeiket az ellágyult Beneš és Osusky láttán. Ismerjék meg a valóságot, ismerjék meg e húsz év igazi történetét, s kérem őket, ne legyenek túlságosan szentimentálisak. Beneš sem volt szentimentális, mikor utoljára láttam. Nem volt szentimentális, mikor ezt mondta Eckhardtnak: "Én önöket, magyarokat, a pokolra fogom küldeni."

A pokol nem érzelmes embereknek való hely. Ez minden, ami eszembe jutott, mikor Beneš belesóhajt a mikrofonba.