Gárdonyi Géza: Világ közepe
2009.08.20. 23:30
Tavaszodott. Zöldült a fű a csaták mezein. Fűzfák, nyárfák lombosodtak, gyümölcsfák gombosodtak. Az oroszokkal kevéssel előbb pecsételtük meg Bresztlitovszkban a békesség első levelét.
Napnyugat után egy orosz paraszt lesett elő a vasúti híd alól. Fehér báránybőr-süveg, hosszú ködmen, magasszárú bagaria-csizma, - látnivaló, hogy orosz paraszt.
Óvatosan nézett körül. Felmászott a töltésre is. És még mindig csak hason, végig-szemlődött a sinek hosszán nyugat felé. Mintha azt nézné: hova veszett az égi nap? Nézett, szemlélődött, eleinte csak hason. Aztán féltérden. Később föl is emelkedve.
A határon történt ez.
Visszasietett aztán a híd alá. Batyut emelt elő onnan, orosz katonai hátizsákot. S egyre tekintgelődve indult útnak a vasúti töltés mellett napszállat magában.
A sineken akkor nyugat felől valami emberféle mutatkozott . Közeledett a homályban. A fején fekete bozontos báránybőr-süveg, de a kezében vasúri piros lámpás, korán meggyújtott piros lámpás, - látnivaló, hogy az is muszka.
Hogy összeérkeztek, - a vasúti őr fenn, a paraszt lenn, - a paraszt megállt.
-Zdrásztvujtye! (Aggyisten) - kiáltott fel a vasúti emberre, - mondd csak barátom, orosz vasút-e még ez? vagy már osztrák?
-Orosz - biccentett a vautas, - ez még orosz.
-Hát mennyire még a határ?
-Puskalövésnyire. Az a ház, amelyik amottan fehérlik, amott a két nyárfa alatt, az már osztrák kocsma.
-Őrzik-e?
-Nem igen. Tudod tán, hogy békessség van már, hál' Istennek.
-Tudom. Dáj Bog császty.
S tovább ballagott. Felkerült már ő is a sinekre.
A vasutas utána kiáltott:
-Szlis! (Hé!) Nehogy betérj a kocsmába! Egy vad magyar ül ott benn, veszettül haragos. Én se mentem be.
Az orosz megtoppant.
-Magyar? Katona?
-Nem katona, csak valami paraszt. De igen veszettkedvű. Száz szál gyertyát parancsolt. Csak egyet adhattak neki. Bort is sokat parancsolt. Azt adtak volna bőven. De káromkodik, hogy nem jó a bor.
A muszka már alig hallotta az utóbbi szavakat: lódult, igyekezett a kocsmának.
-Aggyisten! - robbant be az ajtón magyar szóval.
A kocsma-asztalnál csakugyan egy magyarféle ember ül, kékposztó-ruhás. Kerek és tokás szőke fején félrecsapott pörgekalap. Vékony szőke bajsza, mint két kemény drótszál az orra alatt, egyik fel, másik le. Egy bús-világú faggyúgyertya mellett pipázik kurtaszárú és zöldbojtos cseréppipájából. Előtte vörhenyes bor, hosszúnyakú palackban.
-Aggyisten - hőköl el meglepetéssel, - no jó hogy jön már valaki: segít átkoznom ezt a lőrét.
A muszka csak néz.
-Hát hogy a fenébe kerülsz te ide, cimbora?
A cimboráról csakhamar kiviláglik, hogy nem is annyira magyar, mint a ruhája, csak épp hogy négy esztendőre magyar födlre rekesztette a háború. A béke hírére fölkerekedett, hazaindult, - csakúgy, mint Takács János ahogy fölkerekedett és hazaindult a muszka földről, muszka süvegben, muszka ködmenben.
No a két ember egyszerre összebarátkozott. Iván úgy beszélt magyarul, mint János muszkául, hát beszélgettek. Vidám szép kedvvel beszélgettek. Hol magyarul beszélgettek, hol muszkául, hol pedig alkalmatosan keverve a két nyelv szavait.
-Hát honnan gyösz? milyen tájrul? - kérdezi aztán János.
-Ókécskérül, - feleli Iván,- a Tisza mellett van az.
-Szihalom táján nem jártál?
Iván a fejét rázza. Nem járta táját Szihalomnak, hírét se hallotta.
Koccintanak, isznak. Iván pipázik, János cigarettázik. A gyertyába gondolkodnak.
Aztán Iván kérdi, hogy János merre járt nagy Oroszországban?
János Orelben raboskodott, mégbeljebb nem járt. Hát megint hallgatnak egy sort. Koccitanak, isznak. Gondolkodnak.
-Milyen otthon az állapotok? - szólal meg ismét Iván.
-Hát hol hogyan, - von a vállán János, - néhol van kenyér, néhol nincs. Ahol én vótam, ott vót kenyér kvtátyit (bőven). Hát minálunk?
-Magyarországon van kenyér. Sokat rekvirálnak, de azért van kenyér, kvátyit. Ahol én vótam, ott vót kenyér. Eldugtuk a lisztet. Csizmáért kaptunk lisztet. Még a kutya is ehetett lisztet. Kvátyit.
Isznak. Hallgatnak. Iván szívogatja a pipát, János szívogatja a papirószit. Gondolkodnak.
Jánosnak aztán szava ered: elmondja, hogy nem várhatta meg a hivatalos hazaterelést, mert neki felesége van otthon. Csak egyhetes házasok voltak, mikor elszakadtak egymástól a háború mián.
-Ej-ej, - mondja a muszka.
János tovább beszéli a sorát, hogy hivatala van neki otthon a faluban: harangozó és levélhordó hivatala, otthon Szihalom mellett. Nem nagy a fizetés, csak alig hogy egy sűdő kerül belőle télre. Mégishát egy házaspár megélhet belőle, - valahogy.
-Szegényesen, de megélhet.
-Nono, - mondja a muszka.
Aztán Iván regéli el, hogy neki is van hivatala otthon, mert ő emg hát iskolaszolga volna Kalpna-falván, és hogy két kis gyermekeknek a sorsa nehezíti kiváltképpen a szívét.
-Hej szegény kis Nyúnyám, hej szegény kis Alekszejem, két kis pisze bogár. Nyúnya még csak hat éves, Alekszej három, ámbátor hét most már ... Nyúnya igen okos. Már meg is varrta a rosszabbik ingemet, ahol feslés vót rajta. És csak úgy maradtak a házban, csak úgy ... Isten oltalmára bízva, a két kis pisze bogár.
János meghatottan pislog.
-Vot-vot, - mondja muszkául, ami annyi mint ej-ej.
Aztán vigasztalóan bíztatja Ivánt:
-Megvannak azok az anyjukkal.
-Az anyjukkal? - csodálkozik iván, - iszen az anyjuk a temetőben fekszik.
Ezen meg János csodálkozik el: ha már valaki a temetőben fekszik, valóban bajos az állapot. De méginkább elcsodálkozik, mikor Iván elmondja, hogy voltaképpen nem is édesgyermekei a nevezettek, csak mostoha gyermekei. Mert özvegy volt az asszony, az elősbbi iskolaszolgának a felesége. És ő úgy lépett a helyébe, hogy az özvegyet is elvette a két kis árvával együtt.
-Így a helyes, - bólint János.
De azért csodálkozón pillog és a fejét rázogatja.
-Hát így, - mondja elégedetten Iván, - mert voltaképpen én lettem vóna az első férje is. Én ám. De Jermoláj kapta meg akkor az iskolaszolgai hivatalt, Fedorovics Jermoláj. Hát ő vette el, az a Fedorovics Jermoláj. És hát Nyúnya nem is Jermolájra hasonlít, hanem énreám.
János nem igen érti ezt a bonyodalmat, de azért bólogat:
-Így a helyes.
-Így, - bólintja rá Iván is,- Nyúnya az én hasonlatosságom, Alekszej az anyjáé. Hjej ... két kis pisze bogár ...
Kiveregeti a hamut az asztal szélén a pipájából.
-Bizony nem nagy a fizetés , -sóhajt, aztán elgondolkodva, - kövér iskolaszolga nincs Oroszországban.
-Harangozó kövér sincs nálunk, - veti rá János.
-De mégis hát van sűdőd. Nálunk nincs sűő a magunkféléknek. Csak éppen hogy a temetések ... Temetéseken én is kántálok a diakónussal, a pópa mellett: nekem is jut a kalapból.
János ezt már jobban megérti. Látott temetéseket. Látta hogyan kántálnak: Hoszpodi pomiluj, és hullnak a háromkopekes apróbankok a diakónus kalapjába. Bizony silányka jövedelem.
-Vot-vot, - sajnálkozik János.
A muszka a fejét rázza:
-Hogy sírt a két kis pisze: "Ne menj el papasa, ne hagyj el bennünket". Letérdeltek elém, úgy könyörögtek: "Ne hagyj el papasa" ... Mutattam nekik a cár képére: "Cár parancsol: papasa engedelmeskedik": Hát akkor a képnek fordultak, könyörögtek: "Felséges cár atyus, ne vidd el a mi édes papasánkat!" "Hazagyüvök, - bíztattam őket,- csak ne sírjatok édes kis csibéim, majd meggyövök egyszer". Hát most már hál Istennek ...
Ivánnak csupa könny a szeme. Tölt a két pohárba.
-Az én feleségem is nagyon rítta a sort, -sóhajt elgondolkodva János is, - odafeküdt a lokomotyi elé ...
Isznak, hallgatnak. Iván szívogatja a pélpát., János szívogatja a papirószit.
-Sajnáltam pedig a gazdámat, - csóvál a fején elborongva Iván, - jó ember vót. Csizmadia vót, jó ember vóté Kender János csizmadiamester. Jó ember vót.
-Hát az enyim , - veti fel a fejét János, - az enyim ...
-Én csak talpaltam, foltoztam , - folytatja Iván, - ő meg új csizmákat varrt. Vót minekünk bőr, vót pénz, vót bor. Kender János csizmadiamester. "Igyál Iván!" Jó ember vót.
-A tarisznyámba kalács, pogácsa, egy palack szamogonka. Meg egy százrubeles, cári! - Ne menj el moje továris Jogán! - mondták,- lovam, tehenem is téged sirat. Még a házam fala is sirat moje továris Jogán, mert az se lát többé meszet, ha te elmégy. INkább hozd el a feleségedet is.
|