Magyarország költőinek

Hej, tárogatósok, sípolók, dobosok,
És ti, harsány rézkürt hangra kapatói
Cikornyás cimbalom, citerán kacagók:
Csélcsap fiatalság mi járja tovább
Táncát zeneszóra, ha Dávid a holdban
Hegedűjére lehajtja a fejét?
Mit táncoljon a jókedv holtan?

Jertek, hegedősök, és ami varázs,
Bűbáj, ördögi kéj és angyali álom
Aluszik hangszerszámotok suta mélyén:
Ébresszétek föl! Összekavarva szálljon,
Mint szédítő fűszer, lélekre ködöt
Szitáló vad számum, határtalanúl!
Dagadó tengerként bömböljön, ömöljön,
Míg az északi sarkcsillag is belefúl.

Óh mert van egy ország, szebb mint kelet
Álmodta volna, hajnali szerelem
Gügyögő mámorában; csillagokat tartó
Mennyei sátor, égbefutó hegyeken;
Kis kék tengereket ringat ölében,
Vándorfelhőket igéz szertőnek,
Ezüst fátyolba borúlt pusztáin az idők
Leggyönyörűbb ember-virágai nőnek…

Egy ország, Szerelem és büszke Szabadság
Hazája, örök Dóm, a csillagokig
Suhanó oszlopokon, hol egy fiatal isten:
Az ifjú Petőfi szellem lakik…
Most, megvakult őröktől nyitva hagyott
Tündérpalota, szent föld, ronda pogányok
Patkány-csapatok világszállója! Lerágják
Csontját, hogy vére gyöngyözve szivárog.

Az udvar, a pitvar, a hombár, a kamarák,
A tiszta szobák, az aluvó termek,
A futó falak, ablakok, a küszöb-alja:
Mind, mind ronda, állati vermek.
Szapora patkánynép visongva ledéren
Fúrja magát dalmahodón le a mélybe,
Hogy ezer év összecsatázott javait,
Kenyerét és húsát zabálva fölélje.

Mint a Rossz: naponta ezeret nemz egy!
Ezerszer ezernyi csapatban
Rág, fúr, dönt, ront, mar, mérgez eszeveszett
Dühödten, vadul és szakadatlan.
S nem elég a fal a kő, a föld: már eleven
Húsunkat rágja s kifogyó vérünket elissza;
Nincs őr, nincs ember, nincs kutya, nincs bot,
Nincs isten, ki a poklokra zavarja vissza!

Jertek hegedősök! Tárogatósok és dobosok,
Sípolók, harsány kürt szóra kapatói,
Cimbalmon, citerán dallamokat kacagók:
Most kell csodaverte nyelveken szólni!
Ha tudtok emésztő, agyba fonódó,
Szívre hurkolódó vad dallamokat:
Hajrá! Zendítsétek, patkányigéző garaboncok!
Mit vártok emésztő új századokat?

Már látom: babonás hajnali holdnál,
Hogy surran, hogy zörren, neszel a buta had –
Kibukkan, elámul, szédül a gyönyörtől,
S a táncoló síposok nyomába halad.
Fújjátok, ahogy Isten tudnotok adta,
A haláltánc-nótát, azt a gyönyörűt,
Melynek hallatára leszállnak a csillagok is,
Melyre a hold is vérhajnalba merült.

Hajrá hegedősök! Már fog a varázs,
Már láncát a bűbáj el messze kibontja,
Már kábulva marsol előre, halálba
A patkánynép okossa, bolondja.
Most egy szívescsiklandót, most egy kiviharzót,
Hadd rágja agyukat, fülüket hadd tépje!
Most egy andalítót – álmodva, bután
Fúljanak a a bosszú sötétlő vízébe.