K�l�nben ha nem �rten�d dadog�somat, �tbaigaz�thatlak. De fordulj el, ne n�zz a szemembe. M�g nem olvastam ezt a k�nyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de �gy gondolom, ama sz�t megtal�lod benne t�bbsz�r is – hiszen arr�l sz�l a k�nyv, amit ez a sz� jelent. �s megtal�lod r�gi versekben �s sz�les sz�lamokban, amik most �jra �lni kezdenek, �n m�g akkor ismertem �ket, mikor egy id�re halottaknak tetszettek, �resen, furcs�n kongottak a f�lemben, nem �rtettem �ket, v�llat vontam. Igen, valamir�l besz�ltek ezek a versek, �s sz�ltak valamir�l, amir�l tudtam, hogy van, mint ahogy van k�z �s l�b, k�l�n�sen hatott r�m, hogy emlegetik, mintha valaki minden l�legzetv�teln�l megnevezn� a l�thatatlan elemet, mely t�dej�be nyomul. Iskolai �nnep�lyeken, tavasszal ki�ltott�k hangosan: azt mondt�k nekem, hogy szeressem, k�teless�gem szeretni. Mintha azt mondt�k volna, hogy szeressem a kezemet �s a l�bamat. Dac fogott el �s furcsa makacss�g: – hogyan lehetne k�teless�gem, hogy magamat szeressem, �gy sz�ltam magamban, holott �n nem vagyok megel�gedve magammal, holott �n t�bb �s jobb szeretn�k lenni, mint ami vagyok – holott �n g�nyolom �s dorg�lom magamat. S mert a f�ld�n j�rok, ne ford�tsam szememet a csillagos �g fel�, melynek nincsenek hat�rai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni �tel �s ital n�lk�l, tegyem meg istenemm� az �telt �s italt? S mert nem tudok sz�lani m�sk�ppen, csak �gy, ne hallgassam meg azt, aki m�sk�ppen sz�l? S ha er�t adott nekem a f�ld, amelyb�l v�rt sz�ttam magamba any�m eml�in �t – ezt az er�t csod�ljam a munka helyett, melyet v�grehajtok vele! Dac fogott el �s makacss�g: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos m�sf�le emberekkel s nem azt, ami k�l�nb�zik. Vil�gpolg�rnak neveztem magam – l�leknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, ak�rhol itt e f�ld�n, s ha kell, a pokolban is.

�s nem mondtam ki azt a sz�t. De ha h�zat �p�tettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsv�rott, meg�lltam el�tte, �s �gy n�ztem, mintha az �n h�zamat �p�ten�k. �s ha vir�got l�ttam ny�lni a pilisi hegyekben vagy a K�rp�tokban, tudtam, hogy a vir�g nekem ny�lt. �s ha idegen emberrel besz�ltem, �s az idegen ember dics�rte a l�nchidat �s a Dun�t �s az aggteleki cseppk�barlangot �s a dobsinai j�gbarlangot �s a Vaskaput �s a Balaton viz�t – akkor les�t�ttem a szemem �s zavarba j�ttem, mintha engem dics�rne. �s mikor Berlinben j�rtam, �gy csod�lkoztam �s nevettem magamban azon, hogy ezek itt j�rk�lnak �s h�zakat �p�tenek, mint aki �lm�ban tudja, hogy �lmodik, �s amit l�t, nem val�s�g, �lomk�p csak, t�nd�rmese, j�t�k. J�t�k h�znak �reztem az idegen h�zat – csak j�tszott�k az emberek, hogy ezt �k komolyan veszik –, �s mikor a vend�gl�ben fizettem, el�multam, hogy elfogadj�k t�lem a j�t�k p�nzt, amit kezembe nyomtak, mikor �tl�ptem a magyar hat�rt. �s lelkem m�ly�n soha nem hittem el, hogy �k komolyan mondj�k: h�las! �s alas! �s wehe! �s ahim�! – mikor jaj-t kell mondaniok –, �s arra gondoltam, hogy hal�luk perc�ben �k is jajt mondanak majd, mint �n. A megfoghat� ismer�s val�s�g ott kezd�d�tt nekem, ahol �tl�ptem a hat�rt – ha �letemben el�sz�r j�rtam is arra, ahol �tl�ptem.

De nem mondtam ki azt a sz�t soha. �s most m�r nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami f�j, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az �letnek egy f�jdalmas csod�j�r�l – arr�l, hogy akinek lev�gt�k a kez�t �s a l�b�t, sok�ig �rzi m�g sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsv�r, �s ezt: Erd�ly, �s ezt: K�rp�tok – meg fogod tudni, mire gondoltam."