Ő maga nem vágyakozott többre. Egészséges arca pirosan virított. Azt se lehetett látni rajta, hány éves. Akadtak, akik negyvenötnek nézték, akadtak, akik huszonötnek. Olyan időtelen volt, mint a föld.

Háborúban katonának állt. Kétszer megsebesült, egyszer idegsokkot kapott egy gránáttól. Sokáig remegett ettől a hideg csóktól, mellyel a halál megérintette csöndes parasztfejét.

De mikor leszerelt és visszatért falujába, arca kinyílott, kék szeme nyájasan mosolygott. Akár az alföldi ég, zivatar után.

János talicskázott, mint annakelőtte. Vásott, zöldszürke katonanadrágot hordott, gyűrött civilkalapot. Agyaráról pipa lógott és kedélyesen füstölt.

-Merre járt? - kérdezték tőle.

-Hát a merre a többiek - mondotta.

Acélos, kemény férfitestén nyoma se látszott a fáradalmaknak. Csak éppen hogy nem hízott meg, soha. Szikár maradt a folytonos testi munkában, több száz év alatt - nemzedékeken át - se tudott magára szedni egy latnyi zsírt. Szöghaja dúsan koronázta fejét. De bajusza már nem volt tömött, mintha husának szikes, kavicsos talajában nem lenne elég életerő, hogy ilyen úri díszt is nagyranövesszen.

-Mégis - erősködtek - mit csinátak ott, János bácsi? Hiszen ott vót, vitézségije is van.

-Lüvöldöztünk - szólt és mosolygott.

Nem szerette a sok szót. Dolga-végeztén hazament, viskójába, feleségéhez, meg két kisfiához.

Közben a falu házaira vörös zászlót aggattak, rossz papírszövetből.

Egy augusztusi délután, hogy künn hajladozott a földeken, porfelhőben lovasokat látott feltünedezni, kik vassisakokat és hosszú, zászlós pikákat viseltek. Más oldalról már hallatszott is a recsegő, kietlen trombitaszó, mely valahogy az idegenség és téboly lázát szórta szét az alföldi porba, az akácfák közé.

-A románok - suttogták.

Húsz-harminc ember jöhetett mindössze, egy tiszt vezetésével, meg két szekér, ládákkal, holmikkal.

Bámész emberek, asszonyok, pendelyes gyerekek álldogáltak a községháza előtt és nézték, amint a cigányos, fekete katonák elhelyezkedtek a faluban.   Néhány katona szuronyt szegezve megtisztította a teret. 

János pipázgatott, a tér oldalán, talicskájára telepedve. Onnan szemlélte nagybölcsen a nép szétszéledését.

Akkor vette észre, hogy feléje is két szuronyos közeledik. Egyik valamit kiabált, románul, nem értette, mit. Aztán mind a kettő hadonászni kezdett, düóhösen. János erre lassan, de tisztességtudóan fölkelt, már nyúlt talicskája után, hogy tovább kászálódjon.

De következő pillanatban arculcsapta, teljes erejéből, a román katona.

Kalapja leesett eléje, a porba.

Óriási riadalom támadt. A falu népe hanyatt-homlok szaladni kezdett, ki merre látott. Az asszonyok sírtak.

-Kaszás-Kis Jánost megütötték - mondták.

-Ájnye - csóválta a fejét egy öreg paraszt -, pedig katona vót, katonaembör...

-Az - mondta a másik -, négy évig. Szögény.

Jánost egy perc alatt öt katona vette körül s már is kísérték befelé, a községházába.

Várt az udvaron, csöndesen, katonák őrizete alatt. Estefelé vezették a tiszt felé.

A tiszt - nagyon fiatal, ápolt hadnagyocska, aki a forró délutánon se vette le vastag, fehér kesztyűjét - egy asztalka előtt ült, egymásra vetett lábakkal és cigarettázott. Tolmács útján hallgatta ki.

-Volt nála fegyver? - szólt a tiszt.

-Nincs kéröm nálam semmi - és már nyúlni akart zsebébe, hogy mutassa.

Most hirtelen lefogták.

-Motozzák meg - mondta a tiszt katonáinak.

Kivettek zsebéből egy pipát, egy piros és szennyes parasztzsebkendőt, egy összegyűrt szovjethuszonötkoronást.

-Othon sincs fegyvere?

-Nincs.

A tiszt két vassisakost küldött lakására, hogy tartsanak nála házkutatást, majd a tolmács felé fordult és hadarva adta ki utasítását:

-Mondja meg neki, ha fegyvert rejteget, azonnal agyonlövik. A töltényeket is ki kell szolgáltatni. Ha puskát, revolvert, kardot tud valaki másnál, árulja el, különben ... Ijesszen rá.

Künn a falu már eltemetkezett a nyári éjszakába, katonák jártak szerteszét. Senki se tudta, mi lesz.

A járőr visszajövet jelentette, hogy nem lelt nála fegyvert. Erre a tiszt mondott valamit a tolmácsnak s Jánost hazanegedték.

Fejére nyomta kalapját és szédülve, lesunyt fejjel bakalázott a sötét utcán, hazafelé. Nem volt italos ember, de most úgy érezte, hogy részeg és lába tántorog. MIndenki aludt már. Fekete ablakok meredeznek rá. Csak fönn az augusztusi csillagok szikráztak, villamos fénnyel.

Sápadtan ült meg a küszöbén. Az asszony sírva borult rá.

-Hát möggyütt?

-Mög.

János leült az asztalhoz. Az asszony eléje tette a vacsorát.

-Ögyön.

De nem tudott enni. Félretolta a tálat, leborult az asztalra.

-Önni se tud - mondta az asszony.

-Világi szégyön ez - szólt János.

Akkor fölnyitotta ingét. Mellére mutatott.

Szőrös parasztmellén egy forradás rózsaszín nyoma látszott.

-Itt mönt be a golyó - mutatta.

Újra az asztalra dőlt és száraz, könnytelen sírás rázta hatalmas mellét. De nem tudott sírni. Csak fogát csikorította és valami ugatásféle hallatszott gégéjéből.

- Ne vögye annyira szívére - vigasztalta az asszony. Örüjjön, hogy nem vitték el, rabnak.

-A nyavalyás - zúgta János.

-Óccsa el mán a világot - kérlelte az asszonyt, aki közben vetkőzködött - még meglátják és begyünnek.

Hallgatóztak: a csöndes éjszakában járőrök  cirkáltak.

János sokáig nem tudott elaludni, vonyítani szeretett volna a fájdalomtól. Ide-oda hánykódott nyoszolyáján, arcát párnájához szorította. Soha életében nem ütötték meg, katonáéknál sem. Pörlekedésnél pedig mindig a másik húzta a rövidebbet. Egyszer, hogy vitája akadt egy legénnyel és már majdnem ölre mentek, úgy nézett rá, hogy az inkább elsomfordált. Rettenetes szeme volt.

Most lét érdes tenyerét, mely a földmunkától kicserepesedett, arcára borította, megalázva. Jaj, milyen jó, hogy éjszaka hullt rá, sötét, takaró éjszaka. Ez hűtötte szégyenét, mint a hidegborogatás. Körültekintett és boldogan látta, hogy köröskörül minden fekete, az asztal is, a szék is. Csak néha süvített távolból egy puskagolyó.  

Reggel kiment a kúthoz. Sokáig mosakodott egy vödör vízben. Még fejét is belemártotta.

-A bal orcámat ütötte mög - mondta az asszonynak - itt - és hozzányúlt, mint egy sebhez.

-Mög se látszik.

-Nem?

-Nem a - erősítette az asszony és összevont szemölddel vizsgálgatta a bal arcát, közelről. Csak mönjön a dógára.

Újra sírt-rítt a talicska. A falu tudta, hogy rendbe jött minden.

Erős nap tűzött a földre, éles, agyvelőthasogató fény. Ezek azok a reggelek, mikor a pusztának már hajnalban láza van. A meddig a szem ellát, por és fakóság, csak itt-ott kiállt véreset egy-egy pipacs. Mezizlábasok kapkodják lábukat a tüzes buckákon, akár parázson táncolnának. Messziről rekedt lárma hallatszik, egy parasztszekér csörömpöl, egy vödör lánca zörög, mely sokáig ér a szomjas kútba. Mintha a homoknak is deliriuma lenne, félrebeszélnek a zajok. Sehol egy foltnyi árnyék a végeláthatatlan sárgaságon. A komondorok már délelőtt nyelvelnek, lehengerednek a földre, mérgesen rágják a sövényt, vagy véres szemmel, behúzott, lompos farokkal sompolyognak, mint az őrültek. Ők is betegek a fénytől. 

János egykedvűen ballagdált. Szemére húzta kalapja karimáját, a földre nézett.  

-Aggyon Isten - köszöntötte egy ember.

Ő azonban félretekintett, pironkodva. Rejtegette gyalázatát.

-Mer nem vót igazsága - magyarázta az asszonynak, ha ő román, én magyar, azér nem szabad megütnie. Nála fegyver, én mög puszta kézzel. De azér szömébe néztem. Meg is mondtam neki, nem bánom, vezessön a fejedelme elé, akar az tegyen igasságot ...

-Minek emészti magát. Ami vót, az vót.

Kaszás-Kis János nem mutatkozott emberek előtt. Híre futamodott, hogy mindenkire haragszik.

-Olyan büszke lött - mondogatták a falujabéliek sértődötten -, talán bizom arra olyan nagyon büszke - és nevettek.

-Min épekedik mindig? - kérdezte este az asszony.

-Csak úgy gondókozom.

Sokáig hallgattak, mind a ketten. János szólalt meg.

-Te anyja, hány magyar lehöt a világon? Azt mongyák', van tizenkétmillió is.

-Nem kendre tartozik az.

-Román, az nincs annyi - mondta János.

-Löhet.

-De francia az sok van. Nagyon sok. Az löhet húsz millió.

János megint elgondolkozott.

-Mög az angol - tette hozzá. Az is sok van. Nagyon sok. Abbú van legtöbb.

-Látott kend angolt?

-Nem láttam egyet se. Csak taljánt. A fronton. Annyit vót, mint a nehésség. Azok a nagy hegyek tele vótak velük. Hej, ha eccör ...

-Mit bánja kend a más dógát. Maj' eligazítják az urak.

Később nem bolygatta ezeket. De azon gondolkozott, mit tegyen, hogy valamiképp elintézze az ügyét, a szégyent, mely rágódott rajta, akárhogy is beszélték a többiek. Azóta többször találkozott a katonával. Közönyösen sétafikált, hosszú szuronyával, a községháza előtt, vagy ült a földön és fehér fogával zöld almát rágott. Értelmetlenül tekintett rá a román, a havasi pásztorok nagy nyugalmával. Talán azt se tudta, ki ez a magyar talicskás. János elképzelte, hogy neki rohan és arcul üti ... kétszer ... jobb oldalt is ... bal oldal is ... hosszú, gyapjas fekete hajába csimpaszkodik és rángatja ... ordít ... üvölt ... vagy kést szúr gégéjébe ... s a piros vér magasra buggyan ... mint a szökőkút ... Aztán - mit bánja -, melléje bökheti ő is a szuronyát. Vagy fölkötheti arra az eperfára, mely mellett áll.

Ájulatos gyönyörűség környékezte meg a bosszú gondolatára, úgy, hogy szédülni kezdett s a fához támaszkodott.

Dehát eltünteti-e ezzel az ő világi szégyenét!

Vállat vont és köpött a porba.

Nem érdemes ez se.

Hanem nagyon szeretett egyedül lenni, távol az emberektől, akiket gyűlölt és ha tehette, elkerülte őket, hogy ne vallassák, mint is volt az. Legjobabn érezte magát künn a tarlón, a dülőutakon, hol csak a fagyal nyílt, céltalanul, meg a lila szamártövis.

Amint csorgott arcáról a verejték és leheveredett - pilledten -, egy kazal árnyékába, egyszer-másszor az is megfordult fejében, hogy elutazik innen. Világgá megy, Amerikába, vagy még messzebb. A világ végére, túl az óperenciás tengeren, hol már nincs semmi sem és le lehet lógatni lábát ebbe a semmibe. Milyen nagyszerű is lenne az. Csakhogy ehhez pénz kell, aztán a románok miatt senki sem mozdulhatott.

-Haj, haj -sóhajtozott János, amint talicskája ütemesen nyikorgott.

Aztán hozzátette magában: -Mögesett a baj.

Egyszer Péter is vele talicskázott, a félszemű rokkant.

Mendegéltek egymás mellett.

János egyszerre felkiáltott boldogan:

-Haj, haj, haj, mögesött a baj, baj, baj - és mjandem kielégülten nevetett.

Péter ránézett. Aztán megkérdezte:

-Hogy van az, János?

-Hát csak úgy, ahogy mondom.

-Hogy te?

-Hát csak úgy. Haj, haj, mögesött a baj, baj.

-Micsoda baj, te?

-Hát csak az. Mint a mesébe.

Péter elvicsorította száját. Látni lehetett csempe fogait, meg vértelen ínyét. Ez nála a nevetést jelentette.

-Rámögy, - mondta és ismételte - haj, haj, baj, baj, baj,

-Az ám - intett János is - rámögy az.

-Aztán tucc másat is?

János megvakarintotta a fejét: 

-Tudok biz én.

-Hol tanúttad?

-Nem tanúttam sehol. Csak úgy eszömbe jutott.

-No ez jó - szólt Péter - olyan, mint a könyvbe - s vigyorgott és bólintott reszketős fejével, mert ő is hideg csókot kapott a harctéren.

Ennek is híre terjedt. A gazdák körülvették Jánost:

-Hogy is van az, te?

János katonásan haptákba vágta magát, hangosan, szégyenkezés nélkül fújta a rigmust.

A parasztok mosolyogtak.

-No ez jó adja - szólt egyik asszony - versökbe beszél.

-Még mongyon János bácsi, még - unszolták.

János fölhúzta szemöldökét:

"Piros rúzsa, bazsa rúzsa/ Juj de ronda, juj de cefet ez az egész világ!"

Röhögés harsant föl.

-Ez mán nem gyün ki - okoskodott egy paraszt, mikor kissé elcsendesedtek.

-Nem a - mondta János és összeráncolta szűk homlokát.

Olyan gyötrelmesen szomorú volt arca, mintha fájna a feje.

De aztán nekidurálta magát: 

"Széna-, szalma koszorú, / Bolond az, ki szomorú..."

Ennek volt legnagyobb sikere. Tapsolták és utána ordították: 

"Széna-, szalma koszorú, / Bolond az, ki szomorú..."

-Igassága van - bólintottak -, minek is bánkódni amiatt.

-Csakhogy elfelejtötte - tette hozzá a kasznár.

János csakugyan megengesztelődött, csillapult indulatja. Már olykor szóba elegyedett másokkal is. Elmesélte, mit művelt az olasz fronton, betért a kocsmába, a parasztok szerették őt, mert szóval tartotta a társaságot és mindig tudott valami szívderítőt, mulatságost, képtelent mondani, hol verset, hol találós mesét. Aztán, mikor felöntöttek a garatra, és szemük babonásan parázslott a pálinka mérgétől, megkérték, hogy énekeljen. Pogány rossz hangja volt. Sápító és érctelen, mint a repedtfazéké. Hallása meg semmi. De úgy tudott figurázni, hogy kész mulatság volt hallgatni. Félrecsapta kalapját, arcát csúfságból feszítette, szemével orra hegyére bandzsított. Így gajdolta: 

"Száraz tónak nedves partján / Döglött béka kuruttyol. / Möghallja egy süket embör / Ki a vízben lubickol / Ej-haj denevér. / Hármat rikkant az egér."

A parasztok szájába kövér  hahoták puffadoztak, mint óriás gombócok. Dülöngéltek a nevetéstől.

-Még eccör - ordították.

János rekedten kiabált: 

-Száraz a torkom.

-Hát kend mög - és a gazdag paraszt odabökött a pálinkásüveg felé - fizetöm - mondta önérzetesen.

János felhajtotta a pálinkásüveget, egy kortyra.

-Ne te ne! - rikácsolt János - ez volt a szavajárása, hogy vadítsa magát - ne te ne! - és botjával végigvágott a kocsmaasztalon. Az üvegek csörömpöltek, lehulltak a földre.

Fölmászott az asztalra és úgy bőgte torkaszakadtából.

Ilyen mulatságok után hajnaltájt vetődött haza, holtrészegen.

Egy éjszaka az asszony hiába várta. Megvirradt és még mindig nem jött. Csak délfelé állított be. De nem volt részeg, csak komor és fontoskodó.

-Hát kend hun kuncsorog egész éccaka?

Nem felelt, hanem aggodalmasan körültekintett. Bezárta maga mögött a konyhaajtót.

Csak aztán mondta az asszonynak, titkolózva, majdnem súgó hangon:

-Möghíttak.

-Ugyan hová a csodába hítták vóna magát? - fanyalgott az asszony. - Talán a kocsmába, hogy az egész éccak devernyázzon?

-Nem -szólt János -, nagy rangot kaptam én, asszony, nagy tisztességöt.

És két kezével nyomkodni kezdte homlokát.

-Az úgy esött - folytatta -, hogy künn űtem a tarlón. Csöndes szép este vót, pipázgatok, és nézöm a csillagokat. Úgy hulldogáltak azok, mint az eső. Hát mit látok? Az ég csak kinyílik, háromfelül, olyan világosság támad. mint fényös nappal és fönn a felhőkbe muzsikát hallok, de olyan erősen, mintha húsz banda húzná eccőrre. Akkó nevemen szólítanak: "Kaszás-Kis János", mongya valaki. "Jelön" - mondom én, regula szerint. "Te majd a magyarok dógát igazítod, már mint égi jogász" mongya ez a hang. "Igönis" - mondtam én és akkó leburúttam a fődre.  

Az asszony szája tátva maradt a csodálkozástól.

-Miket beszél?

-Az ám. Még a szent Dávid is hegedűtt a hódban. Mivel hogy kihirdötték, törvényesen, Kaszás-Kis János ezentúl maga konfiskálja a szögény nép érdökét.

Az asszony letette a kést, mellyel krumplit hámozott, beengedte a konyhába a gyerekeket. Vállat vont és régi, kelletlen hangján szólt urához:

-Kend is jobban töszi, ha másra áll a gondja ... Nézze a gyerököket. Az a kisfiú is milyen mazna. Inkább kerösne rá - és könnyet itatott fel köténye szélével.

János nézte a kisfiát: 

"Kisfiú, nagyfiú, / Bolod az, ki szomorú."

-Szavalni, mög cifrázni a szót, azt érti - pirongatta az asszony. De az is bolond ám, aki ilyen marhaságokat beszél.

Az asszony szavának lett némi foganatja. János újra szorgalmasan járt napszámba az uraságához, az uradalomba, hol ebédet, vacsorát is kapott. Ősz felé elszakadt régi katonanadrágja. Ekkor a kasznártól szerzett viseltes fekete nadrágot, mely magyaros is volt, meg uras is és kabátot, mely térdét verte. Roppantul kiöltözködött. Paraszt testén olyan furán állott ez a maskara, hogy akik meglátták, először elnevették magukat. Ahhoz a madárijesztőhöz hasonlított tudniillik, mely a cseresznyefáktól riogatja a torkos madarakat.

János nem sokat törődött ezzel. Mindig újságot silabizált. Nehezen ment az olvasás, de ebbe is belejött. Otthon munkához látott. Katonaládájára papírokat teregetett, ácsplajbászát, mely évek óta hevert az asztalfiában, meghegyezte konyhakéssel és ákom-bákom betűkkel leírta azt, ami fejében motoszkált. Többnyire versek voltak ezek, meg rajzok. Nagy papirosra külön lerajzolta az Égi jelenést, a Napot, a Holdat, - ezeket sárga ceruzával kiszínezte -, aztán piros sávot pingált, mely a cseheket és a szerbeket jelképezte, az egész fölé pedig hatalmas piros-fehér-zöld Ászlót remekelt.

Zél derekán cihelődni kezdtek a faluból a románok. Hogy kivonultak, a megszállás után, megoldódott a nyelve:

-Hár most mi lösz? - kérdezgették tőle, mert tudták, hogy bötűs ember és úgy szónokol, mint egy képviselő.

Kaszás-Kis János Atilláról, Szent Istvánról, Mátyás királyról beszélt, de Wilsonról és Clemenceauról is tudott már mindent.

-Csak az lösz majd - folytatta-, hogy összegyün mindön magyar. De mindön magyar, aki csak él a főd hátn. Oszt mögalakítják közös határozással a népek ligáját, vagyis hogy a fő-fő törvényt. Népszavazás lösz. Demokrácia, az is lösz. Akkó kiderül a magyarok igassága, már hogy nem ők vótak a hibásak és elkövetkezik az igazi háború, ami még nem vót. Mindönkinek része lösz benne. Még a kismagyar gyerekök is ott ügyenek majd, de csak hátú. Azok szödik föl a golyót, amit kilű az ellenség, mög a kapszlit, ami a fődre potyog, mer akkó semminek se szabad kárbaveszni.

-Hunnét tudja ezt, János bácsi?

-Mögjelentötték neköm, már mint égi jogásznak, hivatalosan.

Bólintottak az emberek.

Felhozták, hogy már igazságot kérhet, azért, amiért arcul ütötte az a román katona. De ő úgy tett, mintha nem hallotta volna. Vagy talán már nem is értette. Olyan messze volt. Túl az óperenciákon, a semminél, mely megvigasztalta.

Februárban a felesége sírva járt a községházán. Azon panaszkodott, hogy az ura eltűnt katonaládájával, meg félretett pár koronájával együtt. A faluban azt beszélték, hogy megháborodott az elméje. Már holt hírét is költötték.   

Úgy esett, hogy egy reggelen - se só, se beszéd - gyalogszerrel az állomásra ment. Pörge kalapja mellé árvalányhaj-bokrétát tűzött, kezében rövidszárú fokost szorongatott. Harmadosztályú kocsiba szállt és szónoklatokkal, tréfás versezetekkel Budapestig mulattatta útitársait, kik ökrendeztek a nevetéstől.

Budapesten egy hét múlva a pályaudvarok táján tűnt föl. Itt árulgatta verseit, zöld, piros szalmapapiroson, az Égi Jelenés és a Hazám címűt, de nem igen volt keletjük. Csak menekültek vásároltak, akik - szegények -, mindent megvettek, amitől jó hírt reméltek.

János arca most is piros-pozsgás volt, szeme zavartalanul kék, szava ejtése paraszti és ízes, példaképe a fajtájának, mely annyira bölcs és józan. hogy szenvedésében is úri mértéket tart, őrületében is ügyel méltóságára.

Kabátjára, baloldalt - a szíve fölé - nemzetiszín szalagot varrt keresztalakban. Ha kérdezték, miért, ezt feleltte:

-Mivelhogy Krisztus urunkat is körösztre feszítötték.

Délelőttönként nyakába vette a várost. Válláról foltos, ütött-kopott paraszttarisznya lógott, melybe kenyeret tett, papirokat és a Rajzot, melyen oda van írva a Nap, a Hold és az Ászló. Ezt akarta bejelenteni mindenütt, minisztériumokban, hivatalokban, lapok szerkesztőségeiben, "miszerint hivatalosan is vögyék tudomásul és tétessék határozatba mindön magyarnak ártatlansága".

-Begyakoroltatván az igasságtövésbe, mint hitelös, égi jogász hirdetöm és perhoreszkálom a népek törvényeit -mondotta.

De amint kiteregette írásait és tovább beszélt, kedves alföldi szavain átütközött valami idegen és lidérces láng, melytől a hallgatók megdöbbentek. Pár koronát vetettek neki. Később azt se adtak. Szolgák, ajtóállók karjánál fogva vezették ki ezt a magyar parasztot és sarkára csapták az ajtót. 

Akkor bolyongani kezdett a városban. Mint a bitang kuvasz, a parasztkutya, mely kócosan-borzasan, a megveszéshez közel fut-fut hazátlan és nem találja helyét sehil, csatangolt az idegen városok aszfaltján. Kalapját elhagyta valahol. Hajadonfőtt járkált és utcapadokon hált. Egy éjszakai hajszán elfogta a rendőrség s mert nem tudta magát igazolni, két napig fogvatartotta. Haza akarták toloncolni. János, mint menekült, vagonban kapott szállást. Itt irkált mindenféle szomorú és vidám versezeteket, melyeket utcán jártában hangosan mondogatott.  

Ruhája hónapok multán cafatokban lógott testéről, hajtókáját belepte a piszok. Egyszer egy kispesti kocsmában megverték és kirúgták az ajtón. Orrán sokáig látszott két véres csík. Az emberek megálltak a fűzfapoéta előtt, aki valamit hasonlított Hazafi Veray Jánoshoz és nézték.

Körötte pedig folyt az élet. Szónokoltak, loptak, raboltak, irigykedtek és rágalmaztak, üzleteket kötöttek, a valutaűzérek feleségei díszelőadára hajtattak az Operaházba, a pöffedt igazgatók szájukban füstölgő szivarral vágtattak gépkocsijukon, a vendéglőkben cigányoztak, a kávéházban tortát ettek, a bárban a város ringyó-színésznői angol és francia tisztekkel pezsgőztek, az prfeumban csiklandós kuplékat daloltal és fox-trottot lejtettek, a klubban százezerkoronás bankokat húztak ki egy tétre, a tőzsdén hausse és baisse volt,  a márka árfolyama emelkedett és esett és csaltak liszttel, zsírral és cukorral, selyemmel, gyémánttal és szesszel, szerelemmel, művészettel és politikai jelszavakkal,  kabáttal és gubával, magyarsággal és nemzetköziséggel egyaránt.   

János minderről semmit sem tudott.

Amint esténként zúgó parasztfejét egy gázlámpáshoz nyomta és nézte a reménytelen kavargást, ő volt ebben a hűtlen országban a hűség, ő volt ebben a rothadt városban a megalázott szenvedés, a pokolba hullajtott ártatlanság, a jogászfajta szent prókátora, a leggyilkosabb világtörténelmi pör égi fiskálisa, a vértanú, kürrös és apostol, a dalolni és szólni nem tudó igric, aki csikorgó-ízetlen rigmusokban jajgatja ki barbár fájdalmát, a századokig parlagon hagyott parasztság magáraocsúdása, az eltékozolt napkeleti gazdagság, egy évezredre nyúló sajgó visszaemlékezés, Komárom, Kassa, Pozsony, Eperjes, Losonc, Szabadka, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely keserve, egy nép ki nem szakadható halálordítása.

Ő volt a magyar költő.