– Olthévízen született, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban játszott, majd 1987-ben a román kommunisták üldözése elől családjával Magyarországra menekült. Azóta itt él. Nem hiányzik a szülőföldje?

– Hát persze hogy hiányzik, de leginkább a táj, amely belém ivódott, és néhány derék ember, aki még ott él, és valamikor az életem része volt. A szülőföldet az emberek néha el szokták hagyni ilyen-olyan okok miatt, viszont a mi egyetlen hazánkat, a Kárpát-medencét, ha nem muszáj, ne hagyjuk el! Olykor, ha úgy adódik, itthonról hazamegyek. Kedvenc helyem Kézdivásárhely.

– Erdélyi magyarként könnyen be lehetett illeszkedni a késő Kádár-kor társadalmába, vagy akadtak nehézségek?

– Nyilván hogy akadtak nehézségek, sőt a mai napig vannak nehézségek, mert magunkon hordozzuk (akár a személyin is egy hivatalban), hogy honnan jöttünk; és bizony, ma is előfordul, hogy rögtön más szemmel néznek ránk. De ezt már megszoktam, nekem nincs ­miért szégyenkeznem. Erről az állapotról a volt férjem, a gyermekeim apja, Molnár H. Lajos regényeket írt, de talán ő sem tudná egy rövid interjúválaszban a helyzetünket összefoglalni. Megtette viszont például a Levelek a hazából a honba című tárcafolyamában, illetve a Volt egyszer egy udvar című nagyregényében is.

– A Nemzeti összetartozás estjén Trianoni harangok címmel tart előadást. Lelki értelemben nem megterhelő újra átélni ezt a trianoni fájdalmat egy fellépés során?

– A színésznek ez a dolga, erre tette fel az életét. És valójában nem az számít, hogy én mit élek át, az a lényeg, hogy sikerül-e a nézőkben ezt a nemzedékeken át hordozott fájdalmat enyhítenem. Az estemben a trianoni békediktátum által okozott közösségi és egyéni tragédiák elevenednek meg verses és énekes formában, mely tragédia nemzedékeken át elkíséri a magyarságot.

– Ezek közül melyik érintette meg a legjobban?

– Ha a sok alkotás közül egyet kellene kiemelnem, Hervay Gizella Nosztalgia című versét említeném, amely a szétszóródott magyarságnak a haza és az otthon iránti fájdalmas, lélekölő vágyakozásáról szól, és amely így kezdődik: „Egy nap hazamegyünk fapados vonaton, / nem viszünk mást, csak a régi szavakat”. Az otthon keresése, sajnos, a trianoni területeken élő magyarság körében is majd száz éve tart, nem kell ahhoz elvándorolni, hiszen túszként élnek az elbitorolt területeken.

– És nem ma kezdte: 1989 óta szabadfoglalkozású színművészként egyéni előadásaival járja a Kárpát-medence magyar településeit és a külföldön élő magyar közösségeket. Elmondana egy emlékezetes estet vagy történetet az elmúlt harminc évből?

– A több száz, talán ezer előadás során sok-sok meglepetés ért. Mindig megérint, amikor egy zsúfolt terem egyszerre csak feláll és állva vastapsol. De volt olyan előadásom is, a Csöndes kiáltvány a vesztesekért, amelyben az erdélyi sorsról mondtam verseket erdélyi kortárs költőktől, majd bejött egy idős hölgy az öltözőbe, és könnyes szemmel mondta, hogy „én most értettem meg önöket, művésznő; én még ilyen gyönyörű verseket életemben nem hallottam”.

– Trianon századik évfordulója alkalmából turnéra is készül, nem tett keresztbe a járvány? Romániába, Szerbiába jelenleg nem lehet elutazni.

– Igen, Kárpát-medencei trianoni turnéra pályáztam és kaptam támogatást az Emberi Erőforrások Minisztériumától, így a Kárpát-medencei Magyarok Kulturális Egyesületének támogatásával kiegészülve körülbelül hetven előadással turnézhatunk itthon és otthon, erre jövő év szeptemberéig adódik alkalom. A járvány miatt mindig ott, ahova éppen utazni lehet. Hárman vágunk neki, egyéni és közös estekkel: Dévai Nagy Kamilla előadóművész, Luká­csy Katalin színművész és én.

– Sokan azt mondják, hogy mivel a fiatal nemzedékek már nem tapasztalták meg a bőrükön a kommunizmust sem, nem különösebben érdekli őket Trianon vagy a határon túli magyarok. Egy ilyen esttel meg lehet érinteni őket?

– Ha erre tudnám a választ, én lennék a nemzet pszichiátere, de csak egy színész vagyok, aki próbálkozik. Viszont vannak estjeim, amelyekben olyan verseket és olyan nemzeti rockdalokat is elhelyeztem, amelyeket a fiatalok is ismernek, tudnak, s így bizony fel-felkapják a fejüket, és odafigyelnek a többire is. Megértik ők, mert azoknak a fiataloknak, akik eljönnek az estjeimre, valamelyest már rend van a fejükben. Elég sok ilyen fiatal van, hála istennek! És már csak miat­tuk is talán jobban kellene támogatni, nagyobb figyelemmel kellene kísérni az olyan nemzeti érzelmű zenészeket, színészeket, akik alázattal, csendben teszik a dolgukat, akik nem helyezkednek, nem karriert építenek, hanem a szó szoros értelmében szolgálnak.

MN

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.