Tényleg nem nekünk kell elmagyaráznunk a görögöknek, hogy mit is jelent a demokrácia. Pedig amióta olyan erőket választottak meg, amelyek készek hátat fordítani a hat éve zajló megszorítási politikának, mindenki a demokráciáról papol nekik. Az okítást csupa olyan tanár tartja, aki jól tudja, miről is beszél, hiszen a választók többségének egyértelműen kifejezett ellenzése dacára kényszerítették ki az Európai Unió alkotmány törvényét és azt is elfogadják, hogy a választási kampányok után, a megválasztott politikusok az ígéreteiket nem tartják be, sőt azokkal homlok egyenest szemben álló politikát folytatnak. Most pedig az erőviszonyokat megmutató összecsapás zajlik a görög kormánnyal, amelyet épp azért választottak meg, mert megígértek egy sor változást. Az összecsapás annál is élesebb, mivel a görög helyzet túlmutat önmagán, a sikeres kimenet mostanáig tehetetlenségükbe beletörődő harmadik országoknak is lendületet adhat. Igazából az európai demokrácia a tétje a Görögországgal zajló ütközetnek.

Alighogy ismert lett a Sziriza választási sikere, az Öreg Kontinensen a politikusok egymás szájából kapkodják ki a szót, Berlin, de Madrid, Hága, Lisszabon, és Helsinki is azt magyarázzák, hogy a görögországi választások semmilyen változást sem okozhatnak, a görögök többsége által elvetett politikát minden lényeges változás nélkül folytatni kell. Egy kicsit édeskésebb hangnemben ugyanezt susorogják Rómából, Brüsszelből és Párizsból is. Laurent Fabius francia külügyminiszter szerint például „össze kell egyeztetni a választók szavazáson kifejezett álláspontjának tiszteletét az ország által már elfogadott reformok tiszteletben tartásával”. De úgy tűnik, hogy az európai kormányok csak a második felét ismerik az egyenlőségnek és fel vannak háborodva, amikor Alekszisz Ciprasz az első követelményt felemlegeti.

Az Európai Unión belül magára maradt az ország, a hitelezők minden oldalról szorongatják, miközben vészesen fogynak a tartalékai. A Sziriza közben megpróbál újra értelmet adni olyan kifejezéseknek mint a szuverenitás, méltóság, büszkeség, remény, amelyek már nagyon furcsán hangzanak a mai demokratikus közéletben. De sikeres lehet-e a pénzügyi csőd árnyékában, amikor tárgyalásról tárgyalásra kénytelen feladni az ígéreteit. Ez annál is nehezebb és fájdalmasabb, mert nyíltan mutogatják azokat az eszközöket, amellyel igába hajtanak egy hajthatatlan népet, és a szenvedés okozói élvezettel hirdetik minden „sikerüket”.

Alekszisz Ciprasz megértette: azt várják tőle, hogy minden kérdésben engedjen. Mert amikor megköti magát, amikor mozgósítja az őt támogató lakosságot, akkor megkérdőjelezi a gazdasági rendet és az ehhez tartozó kényszereket. A jól bejáratott politikai szokásokat akarja felborítani. Végül is Francois Hollande-nak nem kellett még egy nap sem ahhoz, hogy megadja magát Berlinnek, megtagadja a választási kampányban meghirdetett elveit – az európai stabilitási paktum újratárgyalására tett ígéretét, és a harcot az „igazi ellenfél”, vagyis a pénzügyesítés ellen – és mintha mi sem történt volna folytassa elődje politikáját.

Alig tíz nappal a Sziriza választási győzelme után, az eurózóna központi bankjainak kormányzói kilőtték az első büntető sortüzet, megfosztva hirtelen a görög bankokat a legfontosabb finanszírozási csatornájuktól. Ezzel a módszerrel kényszerítették Athént, hogy sürgősségi körülmények között kelljen tárgyalásokba bocsátkoznia hitelezőivel – elsősorban az Unió tagállamaival és a Valutaalappal (IMF) – és ott folytassa a megszorítási programokat, ahol az előző kormány abbahagyta. Francois Hollande, ahogy az olasz miniszterelnök Matteo Renzi is, persze azonnal úgy ítélte meg, hogy az Európai Központi Bank (EKB) jogosan köti az ebet a karóhoz. Ha nem is tudjuk, mikor és hol található a francia elnök, azt legalább tudjuk, hogy hol nem található: biztosan nem áll a görög nép mellett!

Miközben az európai satut fokozatosan szorosabbra húzzák és a pénzpiacok is egyre komolyabb nyomást gyakorolnak a görög kormányra, a tét egyértelművé válik. Görögországot alávetették egy diktátumnak. Ahhoz hogy megkapja azt a finanszírozást, amelyre égetően szüksége van, azt követelik tőle, hogy elfogadjon egy sor olyan dogmatikus, ugyanakkor hatástalan intézkedést, amely mind szembe megy a megígért kormányprogrammal: csökkentenie kell újra a nyugdíjakat és a béreket, megint emelni kell az általános forgalmi adó (ÁFA) kulcsot, tizennégy repülőtér privatizációját kell megkezdenie, tovább kell gyengítenie a szakszervezetek alkupozícióját, a költségvetési többlet még nagyobb részét kell törlesztésre fordítania. Közben pedig nő a társadalmi szorítás, a nép pedig szenved. „Az euró-csoport miniszterei, mint azt Pierre Moscovici, a gazdasági ügyekért felelős európai biztos megjegyezte, mind egyetértettek abban, hogy nincs más lehetőség, mint az idáig folytatott programok fenntartása, sőt kiterjesztése”. Nem ismételte meg – talán mert hirtelen eszébe jutott, hogy mégiscsak egy Szocialista Párt tagja – Margaret Thatcher hírhedt mondását ("There is no alternative"), amikor kifejtette „mi segíteni szeretnénk a görög népet”. Segíteni? Miközben nem engedik, hogy letérjen a katasztrófát okozó megszorítások útjáról.

Görögország, mint azt Jánisz Varufakisz pénzügyminiszter kijelentette, „nem hajlandó elfogadni, hogy úgy kezeljék, mint egy gyarmati országot, melyet az adósságán keresztül szenvedésre ítéltek. A tét messzebb mutat, mint hogy egy ország népe megválaszthatja-e a saját sorsát, még akkor is, amikor a demokrácia kérdésében bírói szerepre törő német pénzügyminiszter, Wolfgang Schauble megítélése szerint „olyan kormányt választottak meg, amely egy kicsit felelőtlenül viselkedik. Mert kérdésessé vált az is, vajon egy állam kivonhatja-e magát a pusztító intézkedések alól, vagy a kudarcok sorozata ellenére, folytatnia kell a népellenes megszorításokat.

A remény huszonhét gyilkosa

Amióta az európai intézmények rávetették magukat Görögországra, és az egyébként is a leggyengébb konjunktúrát felmutató országot alávetették a legszigorúbb megszorítási politikáknak, milyen eredményeket képesek felmutatni? Csak azt, amire számítani lehetett és amit egyébként nyíltan bejelentettek: az adósság megállás nélkül dagad, a lakosság vásárlóereje zuhan, a növekedés erőtlen, a munkanélküliség az egekbe szökött és az egészségügyi helyzet romlik. De teljesen mindegy, az európai lemezjátszó egyre csak ismételgeti: Görögországnak teljesítenie kell a vállalt kötelességeit! A hitében megcsontosodott szent szövetség még az amerikai államok elnökét sem képes meghallani, amikor Barack Obama azt fejtegeti, gazdasági és történész elemzők sorának véleményére támaszkodva: „Nem lehet egy válságban lévő országot tovább sanyargatni. Valamikor be kell indítani a növekedést, hogy képes legyen visszafizetni az adósságát.

A gazdasági összeomlás, amit Görögország az utóbbi hat évben elszenvedett, összehasonlítható négy év háborús és Franciaország első világháború idején, a külföldi megszállás alatt elszenvedett veszteségével. Így már érthető, hogy saját országában a Ciprasz-kormányt széles rétegek támogatják még a jobboldalon is, amikor nem hajlandó folytatni ezt a rendkívül romboló politikát. És nem hajlandó úgy túlélni, „mint egy kábítószeres, aki a következő adagjára vár. Sajnos a Sziriza támogatottsága máshol kevésbé erős. Egy kicsit mint Agatha Christie Gyilkosság az Orient Expressen című regényében: aki a görögök reményének lehetséges gyilkosai után nyomoz, annak elkerülhetetlenül ki kellene faggatnia minden európai kormányt. Kezdve Németországgal: a megbukott szigorítási és fegyelmezési szabályokat ők erőltetik és készek elnyomni mindazokat a népeket, főleg a mediterrán, déli népeket, amelyek nem hajlandók végeláthatatlanul elviselni azokat. Spanyolország, Portugália és Írország esetében a bűncselekmény indítéka még aljasabb.

Ezeknek az országoknak a lakossága szintén jól járna, ha a megszorítások markából kikerülhetne. De a jelenlegi kormányaik attól félnek – főleg ha a baloldal fenyegeti a hatalmon maradásukat –, hogy egy állam bebizonyítja végre, hogy meg lehet tagadni a piacok, és az összes európai intézmény és hatalmi struktúra által megrajzolt utat. Épp azt, amit Michel Sapin francia pénzügyminiszter szerint „be kell járni vagyis fel kell fedezni egészen a végéig”. Ha Athénnak sikerül megszöknie, az bebizonyítaná, hogy tévedtek és teljesen feleslegesen okoztak szenvedést a népeiknek.

Mindenki tudja, hogy hacsak nem sikerül „vért fakasztani a sziklából”, a görögök sosem fogják törleszteni az adósságukat. Hogyan nem lehet megérteni, hogy a Sziriza gazdasági stratégiája, amely a sürgős szociális kiadások finanszírozását az adócsalás elleni következetes fellépéssel akarja megoldani, végre képes lenne egy olyan fiatal, elszánt politikai és népi erőre támaszkodni, amely a szociális mozgalmakból nőtte ki magát és nincs besározva az elkövetett kompromisszumokkal. Ezt az utat nem jelölték ki Brüsszelben, de azért jól látható.

A görögök harca egyetemes. Nem elég, hogy csak üdvözöljük. A megérdemelt szolidaritásunkat a tettekkel is ki kell fejeznünk. Fogytán az időnk.

Serge Halimi, Le Monde Diplomatique

Fordította: Morva Judit

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.