1946 októberében Párizsban a békekonferencia kidolgozta a magyar békeszerződést, amelytől Magyarországon a kommunistákon kívül mindenki azt remélte, hogy az ország visszanyeri 1944. március 19-én elveszített szuverenitását, a megszálló szovjet hadsereg kivonul, és Magyarországon nyugati típusú polgári demokrácia lesz. Ekkor versenyfutás kezdődött az ország túlnyomó többségének támogatását élvező demokratikus erők és a kommunisták között: ha sikerül megakadályozni, hogy a kommunisták a békeszerződés hatálybalépése előtt, vagyis addig, amíg a Vörös Hadsereg korlátlan támogatásban részesítheti őket, megszerezzék a hatalmat, akkor Magyarországot még meg lehet menteni. 1946 utolsó hónapjaiban úgy tűnt, hogy átmenetileg holtpontra jutott a két nagy politikai erő – a kisgazdák és a kommunisták – birkózása, amikor november 28-án Rákosi Mátyás az MKP parlamenti frakciója előtt kijelentette a kisgazdapárti vezetőkről: „Minden jel arra mutat, hogy bármennyire van is puhulás bizonyos vezetőknél, és bármennyire van differenciálódás, megbomlani ez a társaság csak akkor fog, ha odaütünk, ha mi kezdjük el a pucolást…”

Az elmaradt szembesítés

A kisgazdapárt lefejezésére és szétzúzására irányuló kommunista taktikában döntő fordulatot hozott, hogy 1946 decemberében az államvédelmi szervek a Magyar Közösség nevű titkos társaság „veszedelmes és széles körű köztársaság-ellenes összeesküvése” nyomaira bukkantak. A Szabad Nép először 1947. január 5-én adott hírt az állítólag a Horthy-rendszer visszaállítását célzó és fegyveres felkelés kirobbantására készülő „összeesküvés” leleplezéséről, és a „főbűnösök” letartóztatásáról, akik között csupán egy kisgazda politikus volt, de egy hét múlva a kommunista pártlap már főcímben közölte: „Kisgazdapárti képviselők az összeesküvők között”. A rendőrségen belüli ÁVO és a HM Katonapolitikai Osztály – mindkét állami erőszakszervezet a kommunista pártvezetés és a szovjet állambiztonsági szervek közvetlen irányítása és ellenőrzése alatt állt – által végrehajtott letartóztatási hullám és kíméletlen nyomozás arra irányult, hogy a vádlottakból olyan vallomásokat csikarjanak ki, amelyek alkalmasak annak bizonyítására, hogy a demokratikus államrend megdöntésére irányuló „összeesküvésről” a koalíciós kormány fő erejét képviselő kisgazdapárt legfelső vezetői is tudtak, amiért büntetőjogi felelősség terheli őket.

„… amikor február 25-én a Markóból engem átvittek az Andrássy út 60-ba, majd a 19-es zárkából a Zentai hadnagy előszobájába: Kardosék már akkor szándékozták szembesítésemet megrendezni Kovács Bélával. Kardos (Kardos/Kastreiner/György a Magyar Közösség „összeesküvésének” felderítésére a HM Katpol.-on alakult nyomozócsoport vezetője, később ÁVH-alezredes – a szerk.) akkor odajött hozzám, kilátásba helyezte, hogy szembesíteni fognak valakivel, és figyelmeztetett, nehogy elfelejtsem, mi van a zárójegyzőkönyvben, s mit írtam alá. De mivel én azt válaszoltam ott Kardosnak, hogy csak az igazat fogom mondani, akkor még elálltak a szembesítésemtől. Ám ugyanazon a napon Szent-Iványi Domokost és Jaczkó Pált szembesítették Kovács Bélával. Ez úgy jött létre, hogy ártatlansága tudatában Kovács Béla kész volt önként bemenni az Andrássy út 60-ba Péter Gáborhoz (eredeti neve Eisenberger Benjámin, 1946-tól az ÁVO, majd tábornokként az ÁVH vezetője – a szerk.). Kihallgatása egész nap folyt, s ezenközben szembesítették őt Szent-Iványi Domokossal és Jaczkó Pállal. Este hazaengedték, s amikor lakása előtt, a Váci utcában kiszállt a kocsijából, civil ruhás férfiak rávetették magukat, és betuszkolták egy orosz autóba. Kovács Béla így került az NKVD központjába s onnan Oroszországba egy koncentrációs táborba. Teljesen ártatlanul, ítélet nélkül 9 évig tartották ott. Kevéssel hazatérte után, az 1956-os forradalom idején Nagy Imréék neki is szántak valamilyen szerepet. De Kovács Béla akkor már nagyon beteg volt, nem vállalt semmit. Nemsokára meg is halt. Röviden ez a váza Kovács Béla mártíriumának. Hivatott történészek egyszer ezt részletesen meg fogják írni a kisgazdapárt szétzúzásának történetével együtt.”

E sorok Arany Bálint kisgazdapárti politikus, a Magyar Közösség egyik vezetője és az úgynevezett köztársaság elleni összeesküvési per egyik fő vádlottja emlékiratában olvashatók (Arany Bálint: Koronatanú, Püski Kiadó, Budapest, 1990). A kisgazdapárt szétzúzásának történetét hivatott történészek azóta valóban megírták, ám a Magyar Közösség tevékenységéről a közelmúltig keveset lehetett tudni.

A fővádlottból vádlóvá vált

A tavaly 93 éves korában elhunyt Csicsery-Rónay István volt kisgazda politikus és közösségi tag, akit az 1947-es koncepciós perben másodfokon három év fegyházra ítéltek, de a börtön elől sikerült elmenekülnie az országból, s az Egyesült Államokba távozott, ahonnan 1990-ben tért haza, írói, szerkesztői, könyvkiadói munkájával talán a legtöbbet tette azért, hogy kiderüljön az igazság az 1947-es első koncepciós perről. Például ő adta ki először a fővádlottként halálra ítélt és 1947. október 23-án felakasztott Donáth Györgynek 1947. április 11-én a népbíróságon az utolsó szó jogán elmondott monumentális beszédét – annak hiteles gyorsírói jegyzőkönyv által rögzített szövegét –, amit az 1987-ben Budapesten elhunyt Arany Bálinttól kapott meg. A hatórás beszédet pályakezdő tudósítóként élőben hallotta Kende Péter egykori kommunista újságíró (ma liberális politológus) is, aki tizenöt éve lapunkban azt írta róla: „Ez a beszéd a magyar történelem legnagyobb szónokaiéhoz volt mérhető.”
Donáth György valóban világosan és meggyőzően kifejtette, hogy a Magyar (Testvéri) Közösség nevű titkos szervezet egy baráti társaság volt, amelyet az 1920-as években alakítottak főként erdélyi származású értelmiségiek, akik életük céljának a magyarság mindenkori önzetlen szolgálatát tekintették. Ideológiájuk egyik pillére a vérszerződés szelleme, a másik a népi politika, a harmadik a demokrácia volt. Azt szerették volna elérni mind 1944 előtt, mind 1945 után, hogy a magyar szellemi, gazdasági, társadalmi, politikai életben minél több öntudatos, jellemes, bátor és jó szándékú magyar ember vegyen részt. Ahogy Donáth idézte a népügyészi vádirat által kárhoztatott brosúráját, ő azt akarta és azt javasolta társainak, hogy „fogjon össze a magyar társadalom minden rétege a keresztény erkölcs és a magyar öntudat közös nevezőjén!” Ennek értelmében akarták legitim módon befolyásolni a magyar politikai életet, mert a végrehajtó hatalom megszilárdítását, nagyobb jogbiztonságot, nagyobb közbiztonságot, a gazdasági élet szakszerűbb irányítását, és keményebb külpolitikai irányt akartak a szomszédos országokban élő magyarok érdekében. De ezen célok érdekében a hatalmat nem akarták átvenni, hanem átvetetni egy tiszta népi, demokratikus kormány által, amelyben nem vesznek részt a kommunisták.

Donáth beszédéből és a koncepciós per dokumentumaiból is egyértelmű volt akkor és ma is, hogy a Magyar Közösség egyetlen bűne az volt, hogy titkos volt. De semmi olyat nem követtek el – hiszen csupán titkosan találkoztak, beszélgettek, tervezgettek –, ami a hatályos jog szerint bűncselekménynek számított. A vádlottból vádlóvá vált Donáth ugyanakkor bátran kimondta a tárgyaláson, hogy ő tud olyan szervezetről, „amely elkövette mindazt, amivel az ügyész úr bennünket vádol, tudnék mondani olyan szervezetet, amely penetrált (áthatolt – a szerk.) minden fontos helyet a magyar közéletben, amely állítólag fegyveres alakulatokat is mondhatna magáénak, amely népítélet formájában forradalmi értékű jelenségeket kezdeményezett, amely (nagy?)mértékben és arányán túl befolyásolja az egész magyar politikai életet”. Természetesen a kommunista pártra célzott.

A Közösségtől Kovács Béláig

Még a Magyar Közösség – és különösen Donáth – elgondolásait, célkitűzéseit és taktikáját is „hibásnak és szerencsétlennek” minősítő baloldali demokrata Bibó István is elismerte Arany Bálintnak írt levelében (1978-ban), hogy egyáltalán nem ért egyet sem az összeesküvési per vádjával, sem a vádlottakkal szembeni (embertelen) bánásmóddal, sem az ellenük hozott és végrehajtott (törvénysértő) ítéletekkel, és szerinte „a Magyar Közösség túlnyomó részben rendkívül tisztakezű és tisztaerkölcsű emberek együttese volt”. Ma már tudjuk, hogy a „fasiszta összeesküvés” és a „fegyveres felkelés” vádja teljes egészében hamis volt, a vád „bizonyítékait” kizárólag a vádlottakból véres verésekkel, brutális fizikai és lelki kínzással, valamint kábítószeres vallatással kicsikart beismerő vallomások képezték – semmi más! A közzétett dokumentumokból az is egyértelmű, hogy nem a Magyar Közösség volt Rákosiék és a szovjet megszállók igazi célpontja. Donáth György és társai csupán eszközei voltak annak, hogy a kommunisták kompromittálják és kiiktassák a legnagyobb demokratikus párt vezetőit: előbb a főtitkár Kovács Bélát, majd a miniszterelnök Nagy Ferencet és a nemzetgyűlési elnök Varga Bélát. Kovács Béla 65 évvel ezelőtti elhurcolása és a koncepciós per azt jelentette, hogy véget ért a korlátozott demokrácia rövid időszaka Magyarországon.

A vád semmit sem tudott bizonyítani

„Tehát ismétlem: nem a demokratikus rend, nem a demokratikus életforma megváltoztatására törekedtünk. Ellenkezőleg, éppen a közösségben magunkba szívott és vérünkké vált népi politikai felfogásainkat akartuk uralkodóvá tenni nemcsak a papíron, hanem a valóságos életben is. (…) Befolyásolni akartuk a magyar politikai életet, természetesen a mi ideológiánk jegyében. Ez az ideológia azonban minden államformát elbír, és elbír minden életformát, ami – magyar. Az elnök úr azt mondotta Szent-Miklósy kihallgatása során, hogy ha valóban csak ennyit akartunk: a helyzetet ismerni, megtárgyalni és a politikai helyzetet befolyásolni, azért nem jár büntetés. (…) Szerintem a vád semmit sem tudott bizonyítani. A vádnak csak a vádlottak vallomásai állanak rendelkezésére mint bizonyítási anyag, és ezek – a gyorsírói jegyzetekből meg lehet állapítani – valamennyien cáfolják a vád állításait. Egyéb bizonyíték nem volt. (…) csak arról volt szó ezek szerint, hogy egy politikai rendszert, egy személyi garnitúrát szerettünk volna kicserélni, és szerintünk káros intézkedéseket szerettünk volna megváltoztatni, de olyan eszközökkel, amelyek minden civilizált államban elfogadhatók.”

Donáth György utolsó szó jogán mondott beszéde. Occidental Press Budapest, 1998

A per hőse még a bírót is „elvarázsolta”

„Magam 19 éves fiatalember voltam, s még csak egy-két hete dolgoztam a Szabad Nép szerkesztőségében kezdő újságíróként, amikor a per megkezdődött. Én is belekerültem abba a többtagú csapatba, amelynek a tárgyalásról kellett úgyszólván napi tudósításokat készítenie. (…) A perrel kapcsolatos kommentárok és – főleg a kisgazdasajtóval polemizáló – glosszák a lap vezetőinek voltak fenntartva; ezeket vagy Révai írta, vagy ő adta ki rájuk az instrukciót. Mindegyik arra a két, egyformán hazug gondolatra futott ki, hogy 1. a vádlottak a Horthy-rendszert akarták visszaállítani és 2. »az összeesküvés szálai« a kisgazdapárti centrum kormánypolitikusaihoz vezetnek. A fő célpont Kovács Béla volt, az ő letartóztatása után Nagy Ferenc. (…) Donáth György az első perctől fogva lenyűgözött. Ő volt ennek a pernek – az én szememben – a legfőbb érdekessége és csodálni való hőse. Szellemileg és jellemileg oly magasan kiemelkedett a többiek közül, hogy varázsának olykor még a tanácselnök sem tudott ellenállni (…) A legnagyobb hatást azonban az tette rám, hogy a per nyomasztó légkörében, ahol mindenki más szolga vagy megtört áldozat volt, Donáth, az elsőrendű, és nyilvánvalóan eleve halálos ítélet elé néző vádlott, végig szabad emberként viselkedett, lelki függetlenségét egy percig fel nem adva…”

Kende Péter: Tisztelgés egy mártír előtt. Magyar Hírlap, 1997. április 15.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés