A francia forradalommal csúcsra járatott "szabadság, egyenlőség, testvériség" triász, mely tulajdonképpen az ultraliberális forradalmi terror genezise volt, korántsem nyerte el a kortársak tetszését. A neves konzervatív gondolkodó, Edmund Burke, a "konzervativizmus Marxa"  például már 1790-ben megjelentette a "Töprengések a francia forradalomról" címet viselő, fanasztikus meglátásokkal teli könyvét. Ebben sine ira et studio (harag és részrehajlás nélkül) illeti kritikával a forradalom előrehaladtával eluralkodó terrort, amint ő fogalmaz, a félelmet (terror) és a borzalmat (horror).  Burke elvont követelésnek tekintette már önmagában a demokratizálódásra tett kísérletet is (mint a Szent Szövetség rendszerének egyik emblematikus figurája, Metternich herceg később fogalmazott, "a demokrácia mindig és mindenütt a felbomlás és a rombolás princípiuma, arra alkalmas, hogy az embereket elválassza egymástól, és a társadalmat felbomlassza.") Láthatjuk tehát, hogy a konzervatív gondolkodók a demokráciában a tradíció és a rend eszkalálódását látják, amit már önmagában elvetendő berendezkedésnek tartanak.

Az immáron francia Benjamin Constant "A régiek és a modernek szabadsága" című, 1819-ben megjelent könyve a francia felvilágosodás centrális alakjának totális kritikáját adja. Tudniillik a könyvében Jean-Jacques Rousseau közvetlendemokrácia-koncepcióját állítja pellengérre. A rousseau-i tételezés, a közakaratra hivatkozás veszélyes és helytelen, mert a későbbiekben éppen erre a fogalomra hivatkozva likvidálták a forradalmi terror üzemeltetői emberek ezreit és legitimálták a türranikus állapotokat. A közakarat teóriájával in concreto a saját hatalmi érdekeiket állították középpontba a demokráciára és a közérdekre való hivatkozással, ami a forradalom álságos ideája. Végső soron tehát a demokráciával való visszaélés vezetett a jakobinusok statáriális politikájához.  

Hogy megértsük, miként néz ki, amikor a liberalizmus eszméjének totalitárius diktatúrája valósul meg, érdemes segítségül hívni Hahner Péter "A francia forradalom gyilkosai" című írását, mely a Rubicon című folyóirat legújabb, egyébként kiváló büntetőjogtörténeti számában jelent meg. A feldühödött felkelők 1789. július 22-én, alig egy héttel a forradalom kitörése után brutális módon lincselték meg Párizs intendánsát, Louis Bénigne Francois Bertier de Sauvignyt. A hetvennégy éves aggastyánt szabályos pogrom keretei közepette, csalánnal lóbálva, ecetet itatva és mezítláb hajtották Párizsig, majd ott a megvadult tömeg  felakasztotta. Ám az igazi non plus ultra csak ekkor következett: levágott fejét lándzsára tűzve mint egy véres kardot cipelték körbe Párizsban, szájába szénát tömve, majd a vejét azzal heccelték, hogy csókolja meg apósa fejét, ezt követően vejének szívét kivágták és a városi tanácsra cipelték.

A francia forradalmi terror Mount Everest-i magasalatokba 1793-1794 során emelkedett. Az egyre radikalizálódó francia közélet szálai ekkorra a szadista Maximilien de Robespierre kezében futottak össze. A forradalmi törvényszék a legújabb kutatások tanúsága szerint 1285 személy haláláért volt felelős, de a forradalmi terror összesen mintegy 40.000 áldozatot követelt. Szélsőliberális történészek a mai napig tiltakoznak, ha a respublika ténykedésével kapcsolatban genocídiumot emlegetnek. Ha a genocídium tényére nem is található közvetlen bizonyíték, arra már annál inkább, hogy Robespierrék szándéka átfogta ennek lehetséges tényállási elemeit: egy Vendéeben harcoló republikánus katonatiszt levélben tudakolta a hatóságoknál, miként lehetne a vizet vagy a levegőt megmérgezni, hogy a "lázadók" kipusztuljanak...

Végezetül nézzük meg, miként aposztrofálta dr. Padányi Viktor az individualizmust: “Jogrendszereink csúcspontja az ember fensége és az emberi élet szentsége (...) ma már nincs szerénység, meghajlás, alázat és jelentéktelenség-tudat (s ha van, azt Freud óta betegségnek tekintik), emberi lények, akiknek szellemi világuk egy-két ezer szó használatán alig terjed túl, akikben a vegetatív léten túlterjedő “szellemi” színvonalat csupán olcsó divatcikkek viselése és primitív szórakozások hajszolása jelenti, akik a világnak alig érnek többet azoknak a fizikai munkaóráknak effektív összértékénél, ami vegetatív szükségleteik kielégítésén felül az emberiség számára pluszként fennmarad, feljogosítva érzik magukat primitív jelentéktelenségük és a semminél alig több fontosságuk számára ugyanazt követelni, ami egykor csak a legnagyobb, legértékesebb és legfontosabb erőfeszítéseknek járt ki. Az utcalány demokratikusan egyenlőnek, emberi méltóságában azonosnak tekinti magát a tisztes és életét másokért elégető családanyával, a tolvaj és szélhámos szemtelenül emberi jogaira hivatkozik az életének mocskát likvidáló hatósági közegekkel szemben, s az izmait áruba bocsátani nem képes fölösleg nem emberséget és szívet kér és köszön meg, ha kap, hanem követel, mintha Istenen kívül bárki is jogszerűen felelős volna életéért és haláláért. Az emberi irgalom, belátás és együttérzés intézményeiből “panem et circenses” lett, amit mint kijáró jogot követelnek egyre többen, s mindezt annak a tulajdonképpen semmitmondó ténynek az alapján, hogy ők ‘emberek’.”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés