Ha valaki száz évvel ezelőtt, a trianoni békeszerződés idején rápillantott Közép-Kelet-Európa etnikai térképére, tarkabarkasággal szembesült. A régi impériumok – az Osztrák-Magyar Monarchia, a Német Császárság, a cári Oroszország – helyén 1918 után frissen született nemzetállamok virítottak, amelyekben a függetlenséget elnyert boldog államalkotó nép mellett szinte mindenütt boldogtalan nemzeti kisebbségek éltek. Olyan közösségek, amelyek sokszor maguk is önálló országról álmodtak, vagy éppen az anyaállamtól való elszakadás sokkját próbálták megemészteni. Száz évvel ezelőtt a nemzeti önrendelkezésre hivatkozó, ámde nagyon is szelektív nagyhatalmi rendezés számos esetben a viszály magvát hintette el a térségben.

Egy évszázaddal, egy világháborúval, számtalan rendszerváltással és válsággal később a térség etnikai térképe jóval egyneműbb. Az észtországi németektől az albániai görögökig Köztes-Európa nemzeti kisebbségeinek jelentős részét az elmúlt száz évben elűzték, megölték, asszimilálták, kitelepítették.

Nicolae Ceaușescu román diktátor még egy igazi világszabadalmat is feltalált: az állami emberkereskedelmet. Kemény valutáért engedte ki az NSZK-ba a romániai szászokat. Mára megritkult a lengyel szó a litvániai Vilniusban, jelentősen csökkent a horvátországi szerbek és a szerbiai, hercegovinai horvátok száma is. A térségben egykor virágzó német kultúrára csak elárvult temetők, hívek híján néma templomok és elmosódó gótbetűs feliratok emlékeztetnek Danzig/Gdańsktól Késmárkon át az egykori besszarábiai telepekig.

A mind egyneműbbé váló térségben mára egyetlen jelentős nemzeti kisebbség maradt: a magyar.

Magyarország és a szomszéd államok legutóbbi, 2011-es népszámlásait összesítve a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2013-ban megállapította: a Kárpát-medencében a teljes lakosság száma hozzávetőleg 25 millió 700 ezer volt, és mintegy 10 millió 400 ezren (40,5 százalék) vallották magukat magyar nemzetiségűnek.

Ezzel – száz évvel Trianon után – még mindig a magyar a legnagyobb Kárpát-medencei népcsoport.

Noha a száz évvel ezelőttihez képest minden határontúli területen jelentős a magyar népesség fogyása (s a helyzet azóta is romlott, sokan menekültek el a háború és a szegénység elől Ukrajnából), 2011-ben az akkor 19 milliós Romániában hat és fél millió volt a tágan vett Erdély lakossága, s ennek majd’ egyötöde, 1,2 millió volt magyar. Az 5,4 milliós Szlovákiában 459 ezren (8,5 százalék) vallották magukat magyarnak, a Koszovó nélkül hétmilliós Szerbiában 250 ezer volt ez a szám. Ukrajna kárpátaljai részén 140 ezren, Horvátországban 14 ezren, Szlovéniában négyezren voltak a magyarok, s az Ausztriában őshonos (tehát nem munkavállalási vagy egyéb okokból betelepült) magyarok számát tízezerre becsülték.

Noha összegzésében a KSH kiemelte, hogy a korábbi népszámlásokhoz képest jelentős a közösségek fogyása, mint a fentebbi példákból láttuk, a kárpát-medencei magyarok minden viharvertség ellenére még így is jobb állapotban élték meg 2020-at, mint a legtöbb hasonló sorsot kapott, mára eltűnt vagy a megszűnés határára jutott közép-európai kisebbség. Ennek csak egyik oka a nagypolitikai csillagállás. A szovjetek elől el nem menekült közép-európai németektől 1945 után minden térségbeli állam, így Magyarország is szabadulni akart. A kontinens történelmének egyik legnagyobb népmozgása keretében 1945 és 1950 között több mint tízmillió németet telepítettek ki, Lengyelországból és Csehszlovákiából gyakran igen brutális módszerekkel, több tízezer ember halálát okozva. Utóbbi állam esetében igény lett volna a „magyarkérdés” radikális megoldására is: az állampolgári jogoktól való megfosztást jelentő Beneą-dekrétumok nem csak a németekre, de a magyarokra is vonatkoztak.

Bármily sokat szenvedtek is, a legtöbb közép-kelet-európai nemzetiségnek nem kellett szembenéznie a németeket sújtó szinte teljeskörű, könyörtelen kitelepítéssel, „csak” a magyar közösségeknek osztályrészül jutott nyílt vagy rejtett asszimilációs törekvésekkel – mégis, azok a kisebbségek alig mutatnak már életjeleket. Mi a magyarázata, hogy a magyarok kivételek és száz évvel Trianon után még mindig nagy számban élnek a százéves határokon kívül?

Több lehetséges ok közül mi most egyet emelünk ki: a közösségükért áldozatot vállaló emberek hosszú sorát.

Bármennyire is furcsa kimondani a századik évfordulón, de bizony voltak, akik legyőzték Trianont – amennyiben munkájukat szembeszegezték az asszimilációs törekvésekkel és ezzel hozzájárultak közösségük fennmaradásához. A Válasz Online ezért három kategóriába sorolva szubjektív portrékat villant fel az elmúlt száz év „égtartó embereiről”. Olyanokról, akik személyes életükben talán kudarcot vallottak, üldöztetést szenvedtek el, mégsem adták fel és süllyedtek a kilátástalan csodavárásba. Személyük, tevékenységük a legjobb bizonyíték arra, hogy egy kulturális értelemben egységes nemzet a halottak, az élők és a még meg sem születettek szövetsége. Ilyen közösségben réges-rég elhunyt emberek példája, magatartása ad mintát különböző történelmi korszakokban is.

1. Az egyháziak

A száz évvel ezelőtti időszakhoz képest Magyarországon és a környező államokban is természetszerűen csökkent mind a vallásos emberek, mind a felekezetek társadalmi befolyása. Ugyanakkor az egyházaknak a kisebbségi közösségek önszerveződésében betöltött szerepét nem lehet túlbecsülni. A huszadik század legreménytelenebb időszakaiban pedig a gyakran visszaszorított, kollaborációra kényszerített egyházak voltak a magyar nyelvű közösségi élet és oktatás mentsvárai. Csehszlovákiában a két háború között az egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási intézmény a Losoncon 1925-ben megnyílt református teológiai szeminárium volt, amiképpen a nacionálkommunista Romániában a nyolcvanas évek végére a kolozsvári protestáns teológia maradt az egyetlen tisztán magyar nyelvű, egyetemi szintű diplomát adó intézmény. Az egyházak kitüntetett szerepe az 1918-20-as összeomlás vagy a második világháború idején híveik mellett kitartó katolikus és protestáns lelkipásztoroktól a napjainkban az erdélyi árva gyerekek mentésével szociális küldetést is teljesítő Böjte Csaba ferences szerzetesig ível.

Márton Áron püspök élete pedig arra példa, hogy amikor az ellenséges állam már minden eszközt kiütött a kézből, még mindig lehet személyes példát mutatni. Az 1938-ban, mindössze 42 évesen Erdély püspökévé szentelt, egyszerű székely földműves családból származó egyházfő többször választotta a nehezebbik utat. Észak-Erdély 1940-es visszacsatolása után maradt román állampolgár, s gyulafehérvári székhelyét se hagyta el, hogy támasza legyen a Dél-Erdélyben marad híveinek.

Keresztényként és kisebbségiként nyilvánosan szólalt fel a zsidóság kegyetlen üldözése ellen: a magyar egyházi vezetők nagy többségétől eltérően 1944 májusában a kolozsvári Szent Mihály templom szószékéről nyíltan tiltakozott a faji megkülönböztetés és a deportálások ellen.

Ezt megismételte Sztójay Döme miniszterelnöknek írt levelében. (Bátorságáért Márton Áront 1999-ben posztumusz Világ Igaza-díjjal tüntette ki az izraeli Jad Vasem Intézet.) Válaszul saját anyaországa utasította ki. El kellett hagynia Kolozsvárt.

Márton Áron akkor is maradt a helyén, amikor ismét az egész erdélyi magyar közösség Romániába került. Nem is lehetett kérdés, hogy a román kommunista diktatúra számára ő lett az első számú közellenség: amiképpen bátran fellépett a faji alapú gyűlölet ellen, úgy harcolt az osztályalapú kirekesztés ellen is. 1951-ben koncepciós perben ítélték el, s egészen 1955-ig börtönben ült, de itt sem tudták megtörni. Szabadlábra helyezése után, 1956-tól háziőrizetben volt a gyulafehérvári püspöki palotában, először több mint egy évtizeddel később, 1967-ben hagyhatta el székhelyét. Erkölcsi hitele a katolikus erdélyi magyarok körében éppen olyan nagy volt, mint a II. János Pál pápává választott Karol Wojtyłáé Lengyelországban. Ez kiemelt célponttá tette. Az egykori Securitate anyagait őrző bukaresti levéltár 236 kötetben összesen 80 ezer (!) oldalnyi megfigyelési iratot őriz róla.

Ez bizony rekord. Romániában Márton Ároné a legterjedelmesebb állambiztonsági dokumentáció, de ez a mennyiség alighanem az egész szocialista táborban párját ritkítja. A püspököt 1980-ban bekövetkezett haláláig szemmel tartották „magyar nacionalizmus” miatt, igyekeztek elszigetelni, de közössége számára így is ő maradt a legfontosabb viszonyítási pont.

2. A kultúraszervezők

Egy közösség fennmaradásának, az asszimiláció elkerülésének legfontosabb előfeltétele – az anyanyelvi oktatás mellett – a kultúraápoló hálózat. Ezt a trianoni egyszeregyet minden határontúli magyar közösség megtanulta. Voltak idők, amikor a kisebbségi egyházak agresszív visszaszorításával és az anyanyelvi oktatás leépítésével a magyar közösségi élet a szigorúan ellenőrzött kulturális élet sáncai közé szorult vissza.

Csak egy példa: amint 1948-ban állampolgárságot kaphattak (hűségeskü fejében) az addig teljes jogfosztottságban élő csehszlovákiai magyarok, 1949-ben létrehozták a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületét, a mindmáig létező Csemadokot.

A versmondás, az amatőr színjátszás, a néptánc az addig teljesen földre szorított közösség első életjele volt. A művelődési szervezkedés más esetben a politikai pástra való kilépés előszobája lett: az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Kárpátalján 1989-ben alakult meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, amely máig a közösség legfontosabb érdekképviseleti szerve.

A magyar kultúrát és művelődést az elmúlt száz évben éltető szervezetek és egyének jelmondata lehetne, amit az erdélyi kultúrmindenes (építész, író, illusztrátor és mezőgazda) Kós Károly így fogalmazott meg 1921-ben, Kiáltó szó című röpiratban: „Le kell vonnunk a tanulságot, szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”

A „kulturális munkaterápiát” vallotta Bánffy Miklós is, aki a menekülők áradatával szemben hazatért Kós Károllyal egyetemben szintén a nehezebbik utat választotta. Volt magyar királyi külügyminiszterként 1926 júniusában tért vissza szülőföldjére, hogy segítsen a kisebbségbe került közösség összefogásában. Bánffy egy hónappal később már ott volt a helikoni munkaközösség első marosvécsi írótalálkozóján, főszerkesztője lett a két világháború közötti erdélyi szellemi élet legbefolyásosabb fórumának, az 1928-ban indult Erdélyi Helikonnak. Bánffy Miklós emellett főgondnoka (világi vezetője) volt az erdélyi református egyháznak, elnöke az irodalom legjavát kiadó Erdélyi Szépmíves Céh kiadónak, de ott állt a kolozsvári magyar színház mögött is.

Még az alkotásra is volt ereje: 1934 és 1940 között megírta a huszadik századi magyar irodalom egyik legfontosabb trilógiáját, az Erdélyi történetet. Az elmúlt években számos világnyelvre lefordított nagyregény egy nagy szerelem története és egyben egy nagy leszámolás: Bánffy saját rétege, az erdélyi magyar arisztokrácia bűneit és mulasztásait mutatta be. Műve befejezése után egy kéziratban maradt szövegében keserűen írt a Trianonhoz vezető magyar hibákról, amelyek balsejtelme szerint újabb katasztrófát vetítenek elő. „Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki nem akarta látni azokat a bűnöket, amik oda vezettek… Senki sem világított rá arra a tömérdek hazugságra, amivel közvéleményünket megmérgezték és melyek minden realitás iránt érzéketlenné tették az 1914 előtti közvéleményt. Senki sem mondta: »Ezen az úton többé ne járj!« Senki sem hívta föl nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, valódi helyzetét kell meglátnia. (…) Minden bajt és hibát csakis magunkon kívül kerestünk, és szemet hunytunk saját vétkeink fölött. Azt kellett látnunk, hogy a magyar jövőt egyedül a múltnak visszaállításában keressük.”

Noha Bánffy Miklóst elszegényedve, megalázva érte a halál Budapesten 1950-ben (távol szeretett Erdélyétől), élete mégis Trianon meghaladását, legyőzését példázza. Bánffynak volt ereje kilépni a politikából, hogy a közösségépítésre és a kultúrateremtésre koncentráljon. A két háború közötti Romániában, az Országos Magyar Pártban politizáló riválisainak nevét ma már legfeljebb a történészek ismerik, de Bánffy Miklós könyvei és az ő támogatásával az Erdélyi Szépmíves Céhben megszületett művek a határoktól független magyar kulturális nemzet közös kincsei maradnak.

3. Az írók

Ahogy Bánffy Miklós a politikából tartott (vissza) az irodalomba és a kultúrába, úgy határontúli magyar közösségekben nem egyszer írók vállaltak politikai-érdekvédelmi szerepet. Ma már korszerűtlennek véljük az értelmiségi politizálást, de a huszadik század második felében sokáig az írástudóknak kellett átvenni a megszűnt, vagy a kommunista pártba olvasztott érdekképviseletek szerepét. Ennek persze ára volt, hiszen csak a rendszer játékszabályait elfogadva lehetett szólni – éppen ezért a kisebbségi környezetben sokszor még a magyarországinál is képlékenyebbek a kollaboráció és az érdekképviselet határai. Az azonban világosan látszik, hogy a legjobbaknak volt erejük szembenézni önmagukkal: ideológia és nemzeti elkötelezettség konfliktusa esetén nemzeti közösségüket választottak.

A felvidéki Fábry Zoltán például meggyőződéses baloldali volt, a harmincas években kommunista színekben választották szülőfaluja, Stósz első emberévé.

A második világháború után, 1946-ban mégis megírta híres A vádlott megszólal című esszéjét a kommunisták dominálta Csehszlovákiában megalázott magyarság védelmében.

Még ahhoz is volt bátorsága, hogy a szovjetek által jóváhagyott kollektív bűnösséget a nácizmushoz hasonlítsa. „Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság német barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul.” (Írása nem is jelenhetett meg nyomtatásban egészen 1968-ig.)

Az erdélyi Sütő András amikor összeütközésbe került az ifjúkorát meghatározó politikai meggyőződése és saját közössége között, komoly kockázatokat vállalva az utóbbit választotta. Az író még politikai funkciókat is viselt (parlamenti képviselő volt 1965 és 1974 között), de be kellett látnia, hogy ezek nem a kisebbségi érdekérvényesítést szolgálják, pusztán a „sokoldalúan fejlett román szocializmust” hivatottak demonstrálni. Ezért aztán fokozatosan kihátrált. Esszéi (Engedjétek hozzám jönni a szavakat), drámái (például a Csillag a máglyán, a Szuzai menyegző) is mindinkább a közösségi megmaradás, az anyanyelv megőrzésének parabolái. Le is zárultak a publikációs csatornák, 1980-tól Romániában már nem jelenhettek meg művei. Beadványaiban, Magyarországra kijuttatott írásaiban, az 1986-ban a budapesti Nemzeti Színházban bemutatott Advent a Hargitán című drámájában egy asszimilációs végveszélyben élő közösségért emelt szót.

Ahogy Sinkovits Imre színművésznek írott, a Vasárnapi Újság című rádióműsorban 1989-ben felolvasott levelében fogalmazott: „Az életem és írásaim értelmét próbálom védeni. Mert elveszett emberi jogokat még vissza lehet szerezni, ha nem csupán reménykedünk, de küzdünk is értük. Mert az iskoláinkból nagyrészt kiszorult anyanyelvünk, ha búvópatakká lesz is valameddig, újból felszínre jut egyszer. Mert hajdani erdélyi kollégiumaink majdaniak is egyúttal, így súgja reményem. Mert nyolcszáz esztendővel azután, hogy erdélyi városaink létrejöttek, s nevük bekerült az európai írásos kultúrába, elképzelhetetlen e fogalom gyöngysor megsemmisítése az élők tudatában; lehetetlenség eltitkolása a jövendő nemzedékek előtt. (…) Jól tudom persze, hogy e némaságos vitában érvelésemnél erősebb a ragaszkodásom, amely ma nem csupán enyém, de – hadd mondjam újból – még sokaké Erdély-szerte, milliónyi szívnek szándéka a helyben maradása. Ezért mondhatom el többes számban: mi maradunk, másként nem tehetünk!” Sütő András maradt azután is, hogy az 1990-es marosvásáhelyi fekete március során felhergelt román tüntetők súlyosan megsebesítették, s fél szemét elveszítette.

Neki és a hozzá hasonlóan minden nehézség ellenére szülőföldjükön maradt egyháziaknak, kultúraszervezőknek és íróknak is köszönhető: Trianon száz év alatt sem tudta legyűrni a Kárpát-medencei magyarságot.

Ablonczy Bálint, Válasz Online

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.