– Az IKEA, vasárnap című könyvében nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy nyakon csípje a korszellemet; olyan társadalmat ír le, amelyben az embereket rabul ejtette a fogyasztás, örök fiatalságra vágynak, és annyira önzők, hogy már gyerek sem kell nekik. Nem didaktikus ez kicsit?

– Ez vitathatatlanul tézisregény. A fiatalságkultuszról szól, amelyben élünk, és a középosztálybeli férfi élet közepi válságáról. Ezt a válságot mindenki megéli általában, de a középosztálynak a legkeservesebb ez a kitörési kísérlet. A globalizmus hatalmas gépezetében dolgoznak. Felettük van egy hét-nyolc százalékos réteg, a globalizmus nyertesei; ez széles skála, a milliárdostól egészen egy nagyobb multi vezetőjéig terjed. A hőseim működtetik ezt a gépezetet. Számukra a legszörnyűbb ez az élet közepi válság, mert nap mint nap közel kerülnek a lehetőségek végtelen tárházához, amelyet a globalista elit élvez. Közel ugyanazt az életstílust próbálják élni, és próbálnak önmagukat kizsákmányolva feljebb kerülni, de ez nem sikerülhet, hiszen piramisszerűen épül fel minden társadalom, minden multi is.

– Biztos, hogy ugyanazt értjük középosztály alatt? Ezek a regényhősök budai lakóparkokban laknak, évente kétszer drága külföldi nyaralásra mennek, pár évente lecserélik a lakás teljes berendezését, és a plasztikai sebészek visszatérő vendégei. Az ő hóbortjaik adnának magyarázatot olyan, egész társadalmat érintő jelenségekre, mint mondjuk a népességfogyás?

– Én ezeket az embereket ismerem, róluk tudok írni. Nem ragadnék le a középosztály meghatározásánál: az élet közepi válság egy pszichológiai állapot. Arról szól, hogy a sikerért az embernek fel kell adnia az álmait, és ha úgy érzi, már elég sikeres az életben, előhúzhatja ezeket az álmokat. Én gyerekkoromban például író szerettem volna lenni. Esetemben az élet közepi válság úgy nézne ki, hogy feladnám ezt az irodát, itt hagynék csapot-papot, és csak írnék.

– De ez nem történik meg, mert ragaszkodik a Porschéjához. Ezt mondta egy korábbi interjúban.

– Tisztában vagyok a korlátaimmal. Tudom, hogy ez szörnyű bukáshoz vezetne az életemben.

– Az hogy nézne ki?

– Nyilván irodalomból nem lehet megélni, emiatt egyre lejjebb kellene adnom az életszínvonalamból. Talán sikeres lennék, de a vége valószínűleg alkoholizmus lenne. Az egzisztenciális bizonytalanság felőrölne.

– Próbálta már?

– Ügyvéd vagyok, sok ilyet láttam. A kedves olvasóknak is csak azt tanácsolhatom, hogy ne próbálják meg, mert bízvást állíthatom, úgyse fog sikerülni. Ha valakinek húsz éve van egy jó munkahelye, szerintem semmilyen, divatos szóval élve „új kihívásért” ne hagyja ott.

– Nem az a bajuk véletlenül ezeknek a főhősöknek, hogy nem akarnak eléggé dolgozni, és helyette mással foglalják el magukat? Nekem nem úgy tűnik, mintha őrülten érdekelné őket a munka.

– Ezzel nem értek egyet. Előző könyveimnek valóban vannak ilyen mihaszna hősei, de itt a narrátor főszereplő és a másik férfi főhős is nagyon rendes ember, aki biztos pont a cégnél, és próbálja tartani a tempót a fiatalabbakkal. Meg is van mindene, de mégsem éri el azt a színvonalat, hogy megvalósítsa álmait, mert nem sikerült akkora anyagi erőfölényt, hatalmat vagy extremitást összegyűjtenie. Ez a három kell ahhoz, hogy az ember megkapja a fiatal testeket. Főhőseim pedig erre vágynak: megbolondítja őket az újrakezdés lehetősége. Ha valaki sikeres a szakmájában, akkor igényt tart rá, hogy szociálisan is sikeres legyen; jelen esetben könnyedén felkeltse a fiatal nők figyelmét. Hogy szeressék, és felnézzenek rá. De nem néznek fel. Michel Houellebecq ezt úgy mondja, hogy Puff Daddy gazdag, Bill Gates pedig nagyon gazdag, mégis mindenki Puff Daddyvel akar lefeküdni. Nála van a szociális előny. Ha az ember jó fizetésért dolgozik egy multinál, akkor nincs hatalma, nem rocksztár, és nincs akkora anyagi ereje sem, amekkora ahhoz kellene, hogy ezeket a fiatal testeket magához vonzza. Ezért összeomlik. Az európai őslakosok nagy része már csak szórakozni akar, újra és újra megélni a fiatalságot. Abban a tévhitben ringatja önmagát, hogy sikerrel tolja ki a fiatalságot a negyvenes évei végéig, másrészt abban az illúzióban él, hogy minden sarkon újabb csoda vár rá, pedig nem. Egész életünkben talán ha kétszer történik meg velünk, hogy igazán szerelmesek leszünk. A főhős eljátssza mindkét esélyét. A feleségével tönkremegy a kapcsolata, és amikor végre feladná az illúzióit, és visszamenne a nőhöz, aki szerelmet tudott volna adni neki, addigra az a nő a csapások alatt megerősödik és meg is változik. Cinikus lesz, és keményen tekint a világra.

– Régen minden jobb volt?

– Egyszerűbb. Van egy erdélyi közmondás, hogy az erkölcsösség a lehetőség hiánya. De régen sem volt feltétlenül jobb. Ha az ember elolvassa Miskolczi Miklós Színlelni boldog szeretőt című szociográfiáját, akkor ugyanezt látja, csak a bomló Kádár-rendszer slampos világában. De kevesebb tér volt az álmodozásra. Amikor egy társadalomban az egyéni és a csoportérdek között megbomlik az egyensúly, és az egyéni elsőbbséget élvez, akkor bizony ilyen álmodozásokra ragadtatjuk magunkat, aminek rossz vége lesz. Főhőseim még ahhoz az utolsó generációhoz tartoznak, amelyik áldozatokat tudott hozni a gyerekeiért. Az egyetem után megházasodtak, és mert összeköttetések híján nem tudtak önálló egzisztenciát teremteni, alkalmazottként gürcölték végig az életüket. Gyerekeik már nem vállalják ezt az áldozatot: sem a gürcölést, sem a családalapítást.

– A tradicionális női szerep hívének vallja magát. Ez mit jelent?

– Azt, hogy becsüljük meg a nőket. Olyan társadalmat szeretnék felépíteni, amelyben a nők bármikor vállalhatnak gyereket, és ha úgy döntenek, akkor főállású anyák lehetnek, mert a férfi képes egyedül eltartani egy nagyobb családot is.

– De azért amikor besétál egy bírósági tárgyalásra, és az ellenérdekű fél ügyvédje vagy a bíró történetesen nő, csak nem az jut eszébe, hogy őt is miért nem küldte haza valaki inkább, hogy szüljön még egy gyereket?

– Nem, ezt mindenkinek jogában áll eldöntenie. De sok olyan nő van, aki jellegtelen, érdektelen, lélekölő munkát végez, mert szükség van két fizetésre. Azok, akik engem a hasonló gondolatok miatt kritizálni szoktak, általában jól szituált nők, irodai munkát végeznek. De annak a nőnek, aki a sörgyárban üveget mos, biztosan jobb lenne, ha a férje eltartaná a családot. Persze mindenki maga választja meg a sorsát. De azzal szembe kell néznie mindenkinek, hogy akinek nincs gyereke, annak véget ért a történelem. Nem folytatódik senkiben. Sajnos ez a férfiak hibája is, sőt felelősség tekintetében 51 százalék az ő javukra a nőkkel szemben. A férfiaknak kellene felvállalniuk azt, hogy mától fogva csak egy nővel vannak, és nem várnak újabb csodákra.

– Honnan jön ez a csodavárás?

– Szerintem a gyökere az egésznek a felvilágosodás: Isten és az egységes világkép meggyilkolása. Ha a világot megfosztjuk az istenitől, akkor is kell egy koordináta-rendszer, amelyiknek értelemszerűen van egy középpontja, ez lett a minden felett álló egyén, az emberi vágy. Ennek meg az lett a vége, hogy ma már a legkülönbözőbb egyéni vágyakat próbáljuk emberi jogokká transzformálni. A Nyugat elveszítette a céljait. Az egyéni vágyak kerültek a középpontba a csoport érdeke helyett. A törvényhozó már csak kapkodja a fejét. Eddig a természet törvényeit foglaltuk jogszabályokba, most már a vágyainkat, amelyek ezerfélék. Miért ne házasodhatnánk emberszabású majmokkal vagy robotokkal? Bármit ki lehet találni.

– És ez baj?

– Ez az önzés kultúrája, ami mindig bukással végződik.

– Amennyiben?

– Röviden: Európa azé lesz, aki teleszüli. De mielőtt megint félremagyarázzák, kiragadják a szövegkörnyezetből a véleményem, szeretném leszögezni, hogy ez egy ténymegállapítás, amely kijelentő módban hangzott el. Senkit sem akarok semmire sem kényszeríteni, sem felszólítani. Kérem, hogy ne jöjjenek A szolgálólány meséje című tévésorozattal! De nálam tanultabb emberek, demográfusok, történészek, szociológusok, teológusok – és még sorolhatnám – figyelmeztetnek bennünket, hogy ennek rossz vége lesz. Szép eszményeink könnyedén elbukhatnak, mert Európa ma világítótorony, de maholnap csupán földrajzi fogalommá válhat, harmadik világbeli körülményekkel. Vegyük tudomásul, ha meghívjuk Afrikát Európába, akkor az Afrika lesz. Valószínűleg Franciaország fog elvérezni először a demográfiai küzdelemben. Az iszlám fogja a saját képére formálni. És minden olyan társadalmat, ahol nagyobb lélekszámmal fog rendelkezni, mint az őslakosok. A Nyugat kivéreztetése folyik, és az elitek semmit sem tesznek ez ellen. Azt hiszem, a világtörténelemben példátlan, ahogy a nyugati globalista elit elárulja a saját területét, népét. Persze valahol „érthető” az álláspontjuk, a Four Seasons mindenhol ugyanazt a steril luxust adja számukra. Legjobb példa erre a francia elnökválasztás. A globalista elit olyan elnököt épített fel, aki azt sugallja az átlagfogyasztónak, hogy nem kell a problémákkal szembenézni, se a bevándorlással, se a terrorizmussal, nem kell áldozatokat hozni. „Én, az ügyes bankár, az elegáns világfi megoldom egyedül helyetted a problémáidat. Te csak maradj szépen nyugton, ne izgulj, semmi sem fog változni, ugyanúgy fogyaszthatsz tovább, kényelemben és viszonylagos jólétben, nyugalomban fognak telni napjaid” – sugallta Macron a választási kampányában. A változatlanság illúzióját adta el, azt ígérte, hogy minden úgy marad, mint eddig, miközben a valóság súlyos viharfelhők kíséretében már ott topog az ajtó előtt. Ha a magyar történelemből keresnék párhuzamot erre a jelenségre, akkor a Mohácsot megelőző bő két évtizedet mondanám. A kertek alatt az oszmán szuperhatalom, mi meg „lepkéket kergetünk”. A Macron mögött álló gazdasági és szellemi elitek zseniális módon felismerték, hogy a régi pártok már nem tudják elkendőzni a bajokat, ezért előhúzták a kalapból ezt a megkonstruált alakot; valaminek meg kellett változnia, hogy semmi se változzon. Vele szemben egy szuverenista elnökjelölt állt, aki azt mondta, változtatni kell, sajnos rövid távon lesznek nehézségek. Ezt képtelen a nyugati ember elfogadni. „Mindent akarok, de azt most rögtön!” – ez az egyszerű filozófiája.

– Nem unja még a regényei szereplőit? Mind ugyanonnan érkeznek, amelyet ön középosztálynak nevez, én inkább a társadalom szűk, tehetős rétegének.

– Én itt vagyok otthon. Úgy érzem, hogy vannak tartalékok a témában. Egyébként A harcból nincs elbocsátás című könyvemben eltávolodtam ettől a közegtől, amikor a valóságshow világát próbáltam megírni exszereplők és producerek szemszögéből.

– Egy kollégám azzal köszönt el tőlem az interjú előtt, hogy üdvözli Bret Easton Ellist, ön majd biztos átadja neki. Ilyen szoros a rokonságuk ön szerint is?

– Az első két könyvemen tagadhatatlan Ellis hatása, de azóta inkább Michel Houellebecqé. Most az IKEA, vasárnap szektavezér mellékszereplőjének az életét szeretném megírni, aztán egy második világháborús regényt tervezek.

– Az IKEA, vasárnap főhőseinek gyerekei tüntetésekre járnak meg hajléktalanokról szóló kiállításokra, és mindkettő elég őszintétlennek tűnik a regényben, gyakorlatilag unatkozó belvárosi hipszterek pótcselekvéseként ábrázolva. Őszinte tiltakozás nem is létezhet ma Magyarországon? Nincs olyan, aki azért megy ki az utcára, mert valamiből tényleg elege van?

– Én nem mennék ki tizenhat százalékos szja és tízszázalékos társasági adó, gyerekek után járó kedvezmények és csok mellett. Miért mennék ki? „Fizessenek a gazdagok!” – ez most komoly? Van olyan kedves olvasó, aki még ezt elhiszi? Hogy ki fogja az osztogatást fizetni, ha ne adj’ isten a baloldal hatalomra kerül? Természetesen a középosztály, akik tanultak, dolgoznak, gyereket vállalnak és nevelnek, betartják a törvényt, és a gyerekeiket is erre nevelik. Na, ugyan még nem tudnak róla, de ők a gazdagok.

– Amikor annyi mondanivalója van a kormánynak nekem mint választópolgárnak, hogy állítsuk meg Brüsszelt, másrészt hogy Soros György egy démon, az nem aggasztó? És amúgy is: ilyen egyszerű lenne a világ működése?

– Igen, szerintem az. Ha azt akarjuk, hogy valaki ne értse, akkor bonyolítjuk túl. Belemegyünk a részletekbe. A migrációt például nem támogatom, és mivel ma közép- és hosszú távon ez a legfontosabb kérdés, amelyről döntenünk kell, minden más a migrációhoz képest értékelhető. Ez egy eldöntendő kérdés, igen vagy nem. Nevetséges, amikor egyesek az európai civilizáció megmentéséről papolnak, de amikor szóba kerül például a fal, az egységes határvédelem, a görög határ lezárása, az embercsempészflotta elsüllyesztése stb., egyszóval minden, amit a magyar kormány a kezdet kezdetén javasolt, akkor azt mondják: „Na, ezt azért már mégse! De hát ez nem európai!” – nyilván azért mondják ezt, mert az ő köreikben soha semmilyen körülmények közt sem lehet Orbánnak igaza, ezt tudjuk. Én viszont azt mondom, ha nem hozunk jó és határozott válaszokat az alapkérdésre, akkor felesleges arról vitatkoznunk, hogy hányféle nemi identitás van, ki melyik mosdóba mehet be, és még sorolhatnám, mert a szép új világunkban ezeket a problémákat még felvetni is bűn lesz.

– Több pszichológus is szerepel a könyveiben, de a hősök nem sok hasznukat látják. Nem hisz abban, hogy a pszichológia gyógyíthatja ezeket az egyéni és társadalmi betegségeket?

– Nem.

– Akkor mi gyógyítja?

– Isten. Isten nélkül hosszú távon egyetlen civilizáció sem maradhat fenn. Fel kell tennünk a kérdést, hogy mire építjük a morált. Ha Istenre épül – mivel Isten végtelen és abszolút –, akkor van egy abszolútum mint alapkő, egy végső, megkérdőjelezhetetlen alapkő. Ha az erkölcsileg helyesről társadalmi szerződés dönt, akkor teljesen szubjektív döntés tárgyává válik, hogy mi a jó és a rossz. Ha elhagyjuk Istent, akkor abszolút sem tud lenni a létünkben. Ott minden csak relatív – és ennek nagyon csúnya vége lesz.

R. Kiss Kornélia

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.06.17.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.