Alaptételük, hogy 2017-re a liberális globális világrend két bástyájában, nevezetesen az Egyesült Államokban – Trump elnökké választásával – és az Egyesült Királyságban – az EU-ból való kilépésre vonatkozó népszavazás eredményével – olyan "populista" erők győzedelmeskedtek, amelyek alapvetően megrengethetik a korábban éveken át uralkodó liberális világrendet.

Sőt, ami még "veszélyesebbnek" tűnt, az Egyesült Államokban nemcsak a különc, de mégis milliárdos Donald Trump, hanem a demokrata párton belül a nem csupán populista, hanem erősen baloldali Bernie Sanders is nagyon közel került az elnökjelöltséghez. A hagyományos gazdasági és politikai rendre leselkedő veszélyeket természetesen már a 2017. évben többen leírták, de Colgan és Keohane elemzésének újdonsága abban van, hogy nem elégedtek meg a populizmus elítélésével, a félrevezetett tömegek hibáztatásával, hanem nagyon alapos elemzést adtak arról is, hogy mik is voltak a brit és az amerikai választópolgárok válaszreakcióinak – vagy mondjuk így, a „tömegek lázadásának” okai.

A szerzők egyértelműen megállapítják, hogy a nemzetközi gazdasági elit az elmúlt évek során olyan rendszert épített ki, amely kizárólag ennek az elitnek az önös érdekeit szolgálja, valamint gyümölcsöző kapcsolatot teremtett a politikai és a gazdasági elit között. Ahogy írják, alig tűnt fel valakinek, hogy a kapitalizmus eltérítette, saját érdekében használta fel a globalizációt, amelynek hasznából az egyszerű emberek ily módon kimaradtak. Azt írják, hogy az amerikai és brit események nyomán elérkezett az ideje e jelenség felismerésének és annak, hogy megfelelő eszközöket dolgozzanak ki annak érdekében, hogy megoldást találhassanak e válságra.

Donald Trump választási győzelme, illetve a brexit népszavazáson történt elfogadása azt jelzi a szerzők szerint, hogy a korábban láthatóan eredményesen működő, a szolidaritást is figyelembe vevő kapitalista társadalmi szerződés összeomlott. E társadalmi szerződés, amely még az amerikai New Deal, illetve a II. világháború utáni európai jóléti államok hagyományaiban gyökerezik, azt ígérte, hogy egyetlen fejlett piacgazdaságban sem fognak azok a csoportok nagyon lemaradni, kiesni a rendszerből, amelyeket a piaci folyamatok egyébként kedvezőtlenül érintenének. Azonban a valóságban az elmúlt években nem csak az történt, hogy a piacgazdaság vesztesei lemaradtak a többiektől, hanem – ahogy ezt az Egyesült Államokban több empirikus kutatás is kimutatta – egészen súlyos szegregáció, fizikai elkülönülés alakult ki a szegényebb és a gazdagabb csoportok között, hasonlóan a hatvanas–hetvenes években jelentősen enyhített faji szegregációhoz. A szegények és gazdagok közti szegregáció nagyrészt felszámolta a szolidaritást is az amerikai civil életben, és paradox módon, bármennyire fejlett kommunikációs eszközökkel rendelkeznek is ma az amerikaiak tömegei, ennek ellenére alig van napjainkban érdemleges párbeszéd az amerikai társadalom különböző csoportjai közt. A szegregáció alapvetően összefüggött a szerzők szerint az országon belüli szolidaritás megszűnésével, ami szerintük a külső, szovjet fenyegetés összeomlásával állt kapcsolatban. Úgy vélik, hogy a külső fenyegetettség erősítette a belső szolidaritást, és ez nyilván így is van, hiszen nem valószínű, hogy az erős külső fenyegetettség esetén még belső törésvonalakra (vagyis belső potenciális ellenségekre) is szüksége lett volna az amerikai vagy angol politikai és gazdasági elitnek.

A fejlett országok gazdasági elitje elfeledkezett a korábbi célról, a jóléti állam intézményeinek fenntartásáról

Fontos és meglepően őszinte megállapítása írásuknak, hogy a liberális világgazdasági folyamatok nyomán az egyes országok gazdasági elitjei folyamatosan erősödtek és gazdagodtak, miközben a társadalom középső és alsó szegmensei egyre jobban lecsúsztak és el is szegényedtek. Gazdagabb és befolyásosabb amerikaiak határozottan és főként sikeresen lobbiztak a lineáris, illetve esetenként regresszív jövedelemadókért a termelés elmaradott, alacsony bérű országokba történő kihelyezését előmozdító kereskedelmi és beruházási egyezményekért, valamint az egészségügy és a köz-, illetve állami felsőfokú oktatás állami finanszírozásának csökkentéséért. A szerzők cikkükben aláhúzták, hogy a hetvenes évektől a fejlett országok gazdasági elitje egyre jobban elfeledkezett a korábbi társadalmi szerződés másik oldaláról, vagyis a jóléti állam intézményeinek fenntartásáról, a szociális háló lyukainak befoltozásáról és nem utolsósorban a humán tőke egyenlőségi alapú, diszkriminációmentes fejlesztéséről.

Mindezeket az anomáliákat természetesen már több, sok esetben baloldalinak vagy liberálisnak tekinthető kiváló szerző (hogy másokat ne említsek, mint a francia Thomas Piketty vagy az amerikai Paul Krugman, illetve Joseph Stiglitz) leírta, de e korábbi leírások még csak a morálra, az igazságosságra hivatkozhattak, és nem olyan húsba vágó eseményekre, mint a „tömegek lázadása” Amerikában vagy az Egyesült Királyságban a XXI. század elején, amely legújabb fejlemények már súlyosan fenyegethetik a kapitalista világrendszer folyamatos, kiegyensúlyozott, zavartalan működését.

Keohane és Colgane azonban természetszerűen nem elégedtek meg a bajok leírásával, hanem javaslatokat is megfogalmaztak annak érdekében, hogy a korábbi liberális világrend visszatérhessen a normális kerékvágásba. Javaslataik egy része a probléma gyökerét kívánja kezelni, egy másik része viszont csupa olyan megoldás lenne, amelyek a problémák gyökerét nem, hanem csak a tüneteket orvosolnák. A valódi oki terápia azt követeli a szerzők szerint, hogy ismét állítsák helyre a belső szolidaritást, és – érdekes módon – e téren a német, illetve a skandináv, korábban már többszörösen is „temetett” jóléti állam társadalmi modelljét említik mint követendő megoldást az angolszász országok számára is. A jóléti állam egyes elemeinek beemelésére van szerintük tehát szükség, és ezáltal kell elérni, hogy a globalizáció előnyei otthon egyenlőbben oszoljanak meg a társadalom egyes csoportjai közt. Ezen túl a szerzők szerint fontos még, azaz a nemzetközi együttműködés terén törekedni kell arra, hogy az Egyesült Államok ne járjon azzal rosszul – vagy pontosabban, tehetjük hozzá, járjon még jobban –, mint eddig. És végül fontosak még a szimbolikus gesztusok is, vagyis együtt lehet működni Amerikának olyan illiberális rendszerekkel, mint például Szaúd-Arábia vagy Kína, de mindig éreztetni kell, hogy az Egyesült Államok csak és kizárólag liberális demokráciákkal hajlandó azonosulni, más ne számítson semmi jóra tőle.

Ezek voltak tehát Keohane és Colgan professzorok javaslatai arra nézve, miként lehetne megmenteni a liberális globális gazdasági és politikai rendszert. Fontos ismerni ezeket a javaslatokat, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a Foreign Affairsben megjelenő elemzések és javaslatok rendszerint hosszabb távon meghatározzák az amerikai politikát, és az egyes elnökök jöhetnek, mehetnek, a döntő szavú politikai tanácsadók azonban rendszerint maradnak. Nyilvánvaló, hogy a korábbi elnökökhöz képest Donald Trump legfeljebb csak stílusában jelent eltérést, a tényleges különbséget a demokrata Bernie Sanders jelenthette volna, de neki nyilván esélye sem volt bekerülni a Fehér Házba.

Mindenesetre érdeklődéssel kell figyelnünk, hogy miként akar vagy tud megújulni az angolszász kapitalizmus a XXI. század elejének politikai megrázkódtatásai, a „tömegek lázadása” után.

Árva László (A szerző közgazdász)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.05.20.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.