Nem! Nem! Soha! - G-Portál

Egy új nemzedék hírei

Egy új nemzedék hírei : Közel egy évszázada él csonkán a nemzet

Közel egy évszázada él csonkán a nemzet

2015.06.04. 09:54

Bár a hírek szerint a közeljövőben 17 hektárnyi határ menti terület sorsáról dönthet Szlovákia és Magyarország, mindennek semmi köze ahhoz, ami 95 évvel ezelőtt történt. A leendő államközi szerződés ugyanis csupán vízügyi kérdéseket tisztázna, a Trianon-kastélyban Magyarországgal aláíratott diktátum ugyanakkor azt rögzítette, hogy a Felvidék teljes egésze egy új, addig nem létező államalakulathoz került. Emellett Erdélyt, a Partiumot, a Délvidéket is elcsatolták hazánktól, még a velünk együtt a vesztes oldalon harcoló Ausztria is kiharapott egy részt országunkból. Ma e becstelen és igazságtalan eseményre emlékezünk Kárpát-medence-szerte.

Mintegy ötven métert, a Bethlen Gábor utca egy részét érinti a határrendezés – közölte lapunkkal Somoskőújfalu polgármestere. Tóth László hozzátette: a Salgótarjánról 2006-ban levált településen 1998 és 2002 között épült ezen a rövid szakaszon (is) szennyvízcsatorna, amelynek használatáról 2007-ben kötött államközi megállapodást Magyarország és Szlovákia. Úgy vélte, a határ túloldalán fekvő Sátorosbányát is ezért érinti az a több település bevonásával készülő, a szlovák–magyar határról szóló új államközi szerződés tervezete, amely egyebek mellett a két ország közös határa mentén 17 hektár földterület cseréjét irányozza elő.

Érdekes, de a polgármester az internetről értesült a dolgok felgyorsulásáról, a magyar állam utoljára tavaly nyáron tájékoztatta arról, hogy rendezni készül Szlovákiával a határszakaszt. Érdeklődtünk a felvidéki települések – Leléd, Ipolyszalka, Ipolykiskeszi, Ipolyszakállos, Szete és Ipolyság – vezetőinél is. Közülük Alexander Mezei és Stefan Gregor Leléd, illetve Ipolyság polgármestere válaszolt, ám ők is csak annyit: nem tájékoztatta községüket a szlovák kormány semmiről.

Érthető az információ lassú áramlása, ha más kontextusba helyezzük az új államközi szerződés kidolgozását, amelynek elsődleges célja: úgy rögzítsék a közös határokat, hogy azok függetlenek legyenek a két ország határfolyói folyásának esetleges megváltozásától. A bős–nagymarosi vízlépcső építésével kapcsolatban ugyanis 1992 után szóba sem került a Dunát önhatalmúlag elterelő (Cseh) Szlovákia és Magyarország közötti határrendezés. Még nagyobb távlatokat nyit, ha a kérdést Trianon szemszögéből vizsgáljuk: a magyarság kollektív bűnösségét rögzítő Benes-dekrétumokat Szlovákia (és Csehország) még ma is jogrendje részének tekinti.

Hamar elérkezünk az 1947-es párizsi, és még inkább az 1920-ban hazánkra diktált trianoni „békeszerződéshez”. 1920. június 4-én írták alá a paktumot, amelynek értelmében Magyarország területe a Horvátország nélkül számított 282 ezer (Horvátországgal együtt 325 ezer) négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millió főről 7,6 millióra, a korábbi népesség 43 százalékára zsugorodott.

Párizsba, ahol hosszú hónapok óta folytak a béketanácskozások, 1920. január 7-én érkezett meg a magyar delegáció, amelyet Neuillyben szállásoltak el; a küldöttség tagjai nem érintkezhettek a külvilággal, a szállodát nem hagyhatták el. A legyőzött Magyarország kilencnapnyi várakozás után kapott szót először, s egyben utoljára álláspontja ismertetésére, akkor, amikor a béketervezet lényegében már készen állt, a dokumentumról csak az aláírás hiányzott.

A magyar békeküldöttséget gróf Apponyi Albert vezette, aki 1919 novembere óta készült a feladatra, amelyre a kormány kérte fel. Több mint kétórás beszéde során angolul, franciául, majd olaszul ismertette a békekonferencia legfelsőbb tanácsával a magyar álláspontot. Hiába. Javaslatai közül egyet sem vettek figyelembe.

Érdemes felidézni Apponyi egyik érvét, amellyel a józan ész kevéssé vitatkozhatott volna, amennyiben a vita klasszikus értelmezése bármilyen formában felmerül. „…ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel, és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeire, és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök”.

A hallgatóságát ámulatba ejtő gróf kifejtette: a Magyarországtól való elszakításra ítélt 11 millió lakos 35 százaléka magyar, ugyanakkor 1,25 millió német is az új határok túloldalára kerül, amely a magyarság lélekszámával együtt már 45 százalékot tesz ki. Ám mindez senkit nem érdekelt az antant vezető hatalmasságai közül. Magyarországot egyszer és mindenkorra feldarabolták saját szűk látókörű céljaik érdekében, hatalmas területeket szétosztva – olykor frissiben alakult – mohó szomszédai között. Egyben elvetették a magvát egy következő, még véresebb háborúnak, amelyben újabb milliók vesztek oda értelmetlenül.

Velkei Tamás, Magyar Nemzet