A pozsonyi vár 1912-ben és a helyére felépíteni kívánt Comenius Egyetem Ernesto La Padula terve alapján.

Az 1939-ben kikiáltott klerofasiszta szellemiségű első Szlovák Köztársaság államapparátusa még a korábbi csehszlovák rezsimnél is nagyobb volumenű városrendezésbe kezdett, amelyet jól jelzett az a tény is, hogy Jozef Tisó államelnök utasítására kimondottan csak olyan épületeket lehetett felépíteni a városban, amelyek méltók lehettek Albert Speer berlini és Marcello Piacentini római épületeihez. Ekkor épült fel a Baross Gábor (ma ©túrová) utcai Nemzeti Bank (Emil Belluą-1939) már „náci formavilágú” épülete; a Grössling (ma Grösslingová) utcai Union Bank (Ernst Steiner-1944) székháza, a Kárpátnémet Párt és a Cipszernémet Párt irodaháza a Marhavásár (ma Odborárskom) téren (azóta elbontva) és a Nobel Dinamitgyár mellett az új munkásnegyed (Julius Ernst Sporzon-1942). Ehhez a koncepcióhoz tartozott az Esterházy (ma Námestie) tér és környékére felépíteni kívánt kormányzati negyed is-, amelynek alapozását pont Tisó köztársasági elnök megválasztásakor kezdték el, majd az 1943-as nemzetközi pályázat nyerteseinek kihirdetése (1. Josef Goeár, 2. Siegfried Theiss és Hans Jaksch, 3. Ernesto La Padula ésAlberto Libera) után a Vörös Hadsereg megérkezéséig gyorsított ütemben fel is építették a tér „sarkában” a Közügyek Minisztériumának épületét.  

Bontsuk le a pozsonyi várat!

A fasizálódó Szlovákia kétség kívül legnagyobb –a fővárosukat érintő– 1941-es keltezésű urbanisztikai álma az volt, hogy az egész pozsonyi Várhegyen egy hatalmas kiterjedésű egyetemi negyed épülhessen fel. A Mátyás király 1465-ben alapította „felsőoktatási intézmény” még Academia Istropolitania néven kezdte el működését, amely az uralkodó halála után már fel is számoltak. Az új egyetem II. József 1784-es rendeletének köszönhetően nyitotta meg újra kapuit, amely 1912-ben vette fel Erzsébet királyné nevét. Bár a trianoni békediktátum következményeként a campus oktatási tárgyait és az oktatókat sikeren áttelepítették, illetve átköltöztették Pécsre, ám a Duna-parti városban maradt épületeket az „országalapítás jegyében” már kevesellni kezdte Bratislava.

Egyébként a szlovákok szempontjából a pozsonyi várpalota lebontása és a Várhegy teljes beépítése tökéletes ötletnek és helyszínnek bizonyult, hiszen a város ikonikus tereptárgya akkor már pont 130 éve csak rom volt-, hiszen a mai napig nem tisztázott, hogy ki miatt égett le a főfalak kivételével az egész várpalota és további 82 lakóház, amikor 1811. május 28-án az erősség téli lovardájában felütött tűz. Az épület részleges helyreállítását, főleg a Koronatorony és a Zsigmond-kapu rekonstrukcióját bár már Batka János városi levéltáros, Justi Henrik, Gottl Mór és Brolly Tivadar polgármesterek is felvetették, ám az osztrák-magyar kiegyezés utáni pozsonyi lakosok inkább egy romantikus hangulatú angolkert központi attrakciójaként kívántak városuk szimbólumára felnézni, mintsem egy „katonai nagyságot sugárzó” erődre. A korabeli szlovák politikusok persze nemcsak a várpalota életveszélyes állapota miatt kardoskodtak a bontás mellett, hanem azért is, mert így „a galamblelkű tótok” szimbolikusan is eltüntethették az életükből a vár „magyar, Habsburg és feudális hűbérúri elnyomó jellegét.”

Az 1941-ben meghirdetett nemzetközi építészeti versenyre 24 pályamű érkezett be. A szlovákokon kívül csak olasz és német tervezők küldték el elképzeléseiket-, feltéve, ha nem számítjuk ide a már a Harmadik Birodalom részeként pulzáló Cseh-Morva Protektorátusból elküldött terveket. Négy pályamű (a Lucchini-Pasqui páros, a Roth-Tornack kettős, Duąan Jurkovič és Emil Belluą) kivételével az összes terv a várpalota lebontásával számolt, hogy a Comenius Egyetem oktatási épületeit nyugodtan „szétszórhassák” a Várhegyen, a kollégiumokat és a diákvárost pedig a Vízhegy tövében. A versenyt a római egyetemi várost és az ikonikussá vált, szintén római E.U.R.-központot is jegyző olasz Ernesto La Padula és testvére, Attilio La Padula nyerte meg. A második helyezést a német Franz Kreuzer és Hans Drassler, a harmadikat pedig a magyar származású szlovák Emil Belluą építész. A tereprendezést bár 1942-ben elkezdték, ám a bontásokat a háború miatt felfüggesztették.

Jó fej komcsik, rossz fej komcsik

A pozsonyi várpalota későbbi sorsáról érdemes megjegyezni, hogy a második világháború után az eredeti tervekkel ellentétben Janko Alexy festőművész és Alfred Piffl cseh építész valahogy mégis rávette a prágai és a pozsonyi kommunistákat, hogy a tereptárgyat ne bontsák le, hanem inkább rekonstruálják úgy, hogy az 80 százalékban csak „korhűnek tűnő hamisítvány”, replika lesz. Míg az 1953-tól 1968-ig tartó 15 éves építkezés egy 157 éves romot varázsolt vissza az eredeti pompájába, addig a II. világháborút jobban átvészelő budavári királyi várpalotát ez idő alatt teljesen szétverették magyar párttársaik a „Habsburg- és a Horthy- korszakokra emlékeztető múltja” miatt.

Jamrik Levente, falanszter

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.