Ezekkel a lendületes szavakkal nyitotta meg dr. Finkey Ferenc 1917. június 27-én a pozsonyi hadigondozó bizottság ülését, melynek legfőbb feladata annak a kiállításnak az előkészítése volt, amely a maga nemében úttörőnek számított az egész országban, sőt az egész Osztrák‒Magyar Monarchiában. Berlin, Köln és Isztambul után Pozsonyban is rendeztek egy Országos Hadigondozó Kiállítást, amely a hadirokkantak utókezelésének, rehabilitációjának, valamint továbbképzésének bemutatása mellett a hadigondozottak által készített megannyi műremeket is a nagyközönség elé tárta, sőt megvételre kínálta.

Világszínvonalú hadigondozás Magyarországon

Sok más mellett a hadigondozás mint társadalmi jelenség is az első világháború újdonságának számított. Magyarországon ezt az új keletű össztársadalmi problémát, mely nagyjából abból állt, hogy a hadirokkantak tömegeit vissza kellett vezetni a „normális” életbe, tehát hozzásegíteni őket ahhoz, hogy újra a társadalom teljes értékű, hasznos munkát végző tagjaivá válhassanak, több átmeneti megoldás után az államhatalom egy külön erre hivatott intézmény, az Országos Hadigondozó Hivatal felállításával igyekezett megoldani. A hivatalt előbb gróf Klebelsberg Kunó, akkori miniszterelnökségi államtitkár, majd gróf Teleki Pál vezette. Amint Suba János idevonatkozó tanulmányában megjegyzi, a két igazgató modern szociálpolitikai elgondolásaival és nagyvonalú intézkedéseivel a magyar hadigondozás színvonalát nemzetközi viszonylatban is az első sorba emelte.

A hivatal fennhatósága alá tartoztak a legkülönfélébb utókezelő gyógyintézetek, művégtagműhelyek, rokkantiskolák és rokkantműhelyek, ahol a hadigondozottakat új polgári foglalkozásukra készítették fel, valamint a munkaközvetítő irodák, melyek segítségével a kitanult munkások több-kevesebb sikerrel elhelyezkedhettek a nekik megfelelő állásokban. Az ország második legnagyobb vidéki utókezelő intézete Pozsonyban működött, 900 hadirokkant ellátására volt alkalmas; ezen kívül pedig rokkantiskola és művégtagműhely is létesült az egykori koronázóvárosban. Utóbbiaknak a Pozsonyi M. Kir. Állami Fémipari Szakiskola adott otthont (a mai gépipari szakközépiskola, az ún. „Fajnorka”). Az 1904-ben alapított tanintézményben a háború évei alatt a rendes tanítás néhány osztályteremre és műhelyre redukálódott, a többi helyiséget előbb a hadsereg vette igénybe, később a hadirokkantak oktatására különítették el. A jótékony feladatot ellátó oktatási intézményben folyó munkát maga az uralkodó, IV. Károly is megtekintette 1918. július 16-án tett pozsonyi látogatása alkalmával.

Hosszas előkészületek, ünnepélyes megnyitó

Bejczy Árpád, az iskola igazgatója készséggel bocsátotta az Országos Hadigondozó Hivatal rendelkezésére a Duna-parti épület helyiségeit, nem véletlen tehát, hogy itt került megrendezésre a Hadigondozó Kiállítás is 1917. július 18. és augusztus 26. között. A rendezvény előkészületei több hetet vettek igénybe, ezek lebonyolítására külön nagybizottság alakult, melynek élén dr. Finkey Ferenc jogász, udvari tanácsos, a pozsonyi M. Kir. Erzsébet Tudományegyetem rektora, dr. Bakay Lajos, az egyetem „hírneves sebésztanára”, a pozsonyi hadigondozó intézet igazgatója és a kiállítás ötletgazdája, valamint a későbbiekben a „szegények orvosaként” ismertté vált dr. Batthyány-Strattmann László herceg állt, akit 2003-ban II. János Pál pápa boldoggá avatott. Hogy minden zökkenőmentesen menjen, alakult egy külön hölgybizottság is, ennek elnökségét a jótékonykodásairól híres, korábban a pozsonyi „Invalidusotthon” felállítását is kezdeményező Szapáry Ilona grófnő vállalta el. A hölgyek feladata volt a kiállítást kísérő rendezvények – hangversenyek, mozielőadások – megszervezése, valamint a jeles esemény alkalmából kiadott jelvények árusítása. A Nyugatmagyarországi Hiradó korabeli beszámolója szerint a jelvény – melyet Suján Pál, a fémipari iskola tanára és a Magyar Iparművészeti Társulat pozsonyi fiókbizottságának érdemes titkára tervezett – olyan művégtagot (markolókészüléket) ábrázolt, melyet elsőként a pozsonyi művégtagműhelyben állítottak elő, de később általánosan elterjedt. (A kiállítást propagáló plakáton is egy ilyen művégtaggal ellátott hadirokkant látható.) A jelvény darabja 5 koronába került, az eladásából és a kiállítási belépőkből befolyó összeget jótékony célokra fordították. Kétféle jegyet lehetett váltani: az egyszeri belépő 1 korona volt, de ezen kívül árultak ún. állandó jegyet is, mely 5 koronába került, és nemcsak a kiállítás, hanem a rokkantműhelyek állandó látogatására és a bazárban való vásárlásra is feljogosított.

A kiállítást 1917. július 18-án délben nyitotta meg ünnepélyes keretek között a fővédnök szerepét betöltő Izabella hercegnő. A Nyugatmagyarországi Hiradó beszámolója szerint a „fémipari szakiskola előtti teret katonai sorfal zárta le, mely mögé csak a meghivóval biró közönséget bocsátották be. Az épület előtt állott a 72. gyalogezred zenekara. Mire a megnyitás pillanata bekövetkezett, már fél ezer ember volt együtt az iskola előcsarnokában és földszinti folyosóin.” Amikor Izabella hercegnő kíséretével pontban 12 órakor megérkezett, a katonazenekar nyomban rázendített az osztrák császári himnuszra, a „Gott erhalte”-ra. A megnyitóünnepségen jelen volt Teleki Pál gróf is, az Országos Hadigondozó Hivatal akkori elnöke, aki a következő beszéddel üdvözölte a főhercegasszonyt: „Fenséges asszonyunk! A legmélyebb hódolattal üdvözlöm fenségedet e háznak küszöbén, amely a világháború rokkantjainak munkái[t] és az érdekükben folytatott állami és társadalmi akció látható jeleit gyűjtötte össze, hogy beszámoljunk munkálkodásunkról és hogy felkeltsük a társadalom figyelmét a még előttünk álló nagy munka iránt. Fenséges asszonyom nem idegen helyre jött, mert hiszen, ezt a munkásságot kezdettől fogva legnagyobb figyelemmel kísérte, rokkantügyünk, tüdőbetegeink és különösen pozsonyi intézetünknek kezdettől fogva legjóakaróbb pártfogója volt. Feladatunk megoldásánál nagy támaszul szolgál és lelkesít bennünket annak reménye és tudata, hogy abban a nagy munkában, amely a háború befejezése után fogja elérni tetőpontját, amely munka még évtizedekig fog eltartani, fenséges asszonyom továbbra is lelkes példával fog előttünk és társadalmunk előtt járni és nekünk utat mutatni. Mély hódolattal kérem fenségedet, hogy e hadigondozó kiállítást, melyet a rokkantügy terén igazán komoly eredményeket felmutató pozsonyi intézetünk fáradhatatlan buzgósággal és nagy szakértelemmel szervezett, kegyesen megnyitni méltóztassék. (Lelkes éljenzés.)” A hercegnő magyar nyelvű válaszában hangsúlyozta: a kiállítás fővédnökségét azért vállalta el, hogy ezáltal is kifejezze azt az „őszinte hálát, mellyel szeretett hazánkért hűséggel, vitézül és önfeláldozással harcoló katonáinknak tartozunk”. A megnyitó után a főhercegasszony lányával, Alizzal együtt nyomban meg is tekintette a kiállítást a rendezőbizottság elnökeinek kalauzolása mellett, távozásakor pedig a legteljesebb elismerését fejezte ki.

A kiállítás

Az Országos Hadigondozó Kiállítás rendezőbizottsága által kiadott tárgymutató szerint a tárlat négy fő részre oszlott, ezek a következők voltak:

1. rokkant utókezelő intézetek munkája, gyógyító eszközei, művégtagjai;

2. rokkantiskoláink munkája, a műhelyek szervezete, az elért eredmények;

3. a rokkantak által produkált ipari termékek;    

4. a kiállítási bazár, ahol a rokkantak ipari termékei eladásra kerülnek.

Az orvosi utókezelés és a művégtagok termei

A tárgymutató idevonatkozó fejezetei a korabeli orvostudományról és a betegellátás fejlettségéről is igen érdekes és tanulságos képet festenek. A rokkantak orvosi utókezelésének két fő kategóriáját különböztették meg: a sebészi és az ortopédiai kezelést. Előbbihez a különféle sebkezelések és műtéti beavatkozások tartoztak, a lövedékek eltávolításától kezdve a különböző csontműtéteken és amputálásokon keresztül egészen a legspeciálisabb idegműtétekig (a bénulásokat okozó ideglenövések felszabadítása, a lövés által keletkezett idegdaganatok, úgynevezett neuromák eltávolítása, a sérült, illetve elszakadt idegek összevarrása stb.). A műtéti gyógyítás külön fejezetét képezte a koponyasebészet, azon belül az arcplasztika, amelyet például az orr részleges vagy teljes hiánya során alkalmaztak. Bámulatos eredményeket értek el a korabeli orvosok a szájsebészet terén is, az állkapocstöréseket például különféle húzó, támasztó és rögzítő betétek, illetve készülékek segítségével hozták helyre. A különböző műtéti beavatkozások menetét a látogatók gipszmodelleken vagy fényképeken követhették nyomon.

Az ortopédiai kezelés szemléltetésére a kiállításon különféle, a merev vagy zsugorodott ízületek és inak nyújtására alkalmas készülékeket mutattak be. A látogatók a kiállított fotóknak köszönhetően képet kaphattak az olyan kiegészítő kezelésekről is, mint a „massage”, a fürdő- és vízkúrák, a „galván és farádos árammal való villanyozás”, bizonyos idegbetegségeknél a magasfeszültségű áramok alkalmazása, valamint a különböző speciális testgyakorlatok, például amputáltaknál a csonkok tornáztatása.

 

A művégtagok termében a Nyugatmagyarországi Hiradó tudósítása szerint a M. Kir. Állami Művégtaggyár, az Országos Hadigondozó Hivatal pozsonyi, sátoraljaújhelyi, aradi, kassai, debreceni és budapest-császárfürdői intézetei, valamint privát feltalálók által készített protézisek egyaránt megtalálhatók voltak. „Ez a terem a nálunk Magyarországon használatos művégtagoknak jóformán tökéletes gyüjteményét alkotja – írja a Hiradó 1917. július 19-i száma. – Majd minden művégtag előállítási menete is be van mutatva, a gipszmintavételtől egészen a befejezésig. Számos fénykép illusztrálja a művégtagok használhatóságát és munkában való alkalmazását.”

A kiállítás tárgymutatójából az is kiderül, hogy a művégtagok funkciójuktól függően két nagy csoportot alkottak. Az első kategóriába az ún. „vasárnapi lábak, vasárnapi kezek” tartoztak, melyek elkészítésénél esztétikai szempontok domináltak; ezeket a protéziseket igyekeztek úgy kialakítani, hogy minél jobban hasonlítsanak a természetes végtaghoz, „nehogy már messziről felismerhető legyen [a mozgássérült] rokkantsága”. A másik csoportot az ún. munkavégtagok alkották, „amelyek előállításánál nem az a fontos, hogy szépek [...], hanem hogy praktikusak legyenek és viselőiket minél eredményesebb munkára képesítsék”.

Rokkantműhelyek, a rokkantak által készített ipari termékek, bazár

„Az ipari és elméleti oktatás keretében a pozsonyi kiállítás mint áttörő szerepel azért, mert nemcsak az oktatás eredményeit mutatja be a rokkantak által készített ipari termékek alakjában, hanem betekintést enged magába a műhelyek lüktető munkájába [is]” – olvasható a Nyugatmagyarországi Hiradó beszámolójában. A fémipari szakiskola első emeletén 14 műhelyt nyitottak meg a látogatók előtt, ahol a közönség figyelemmel kísérhette, hogyan készítik fel jövőbeli mesterségükre a leendő borbélyokat, kefekötőket, könyvkötőket, szabókat, szűcsöket, építőipari rajzolókat, bádogosokat, szobafestőket, asztalosokat, villanyszerelőket, órásokat, címfestőket és mázolókat, szíjgyártókat, cipészeket és csizmadiákat.

A rokkantműhelyekben dolgozó hadirokkantakról egy pozsonyi tudósító a következő képet festette: „ott állnak a kiállítás egyik termében maguk a rokkant hősök is. A Nagy Jánosok, a Kis Péterek, a névtelen hősök, akik allegorizálják magát a háborút és annak minden szenvedését. Az egyiknek mind a két lába műláb, ha nem mutatná, észre se venné senki. Egy földmívesnek olyan műkezet csináltak, amivel ásót, kapát tud fogni, a kovács vaskampós kezével kalapácsot szorít és így tovább... mindenki olyan művégtagot kap, amivel folytatni tudja mesterségét és egy szobával arrébb már vásári kiállítás van: festmények, cipők, bőröndök, kosarak, sőt műremek szobrok, amiket maguk a rokkant hősök készítettek itt, városunkban. A csonkatestű katona nem lesz többé lézengő pária, visszavezették őt a munkához, a diadalmas élethez...”

A Hiradó aktuális számából azt is megtudhatjuk, hogy a rokkantak ipari készítményeit „két teremben, illetőleg még egy harmadikban: a bazárban is és mivel még itt sem fértek el, több szekrényben a folyosókon” helyezték el. „Hogy itt mi minden látható, azt nem lehet csak úgy rövidesen felsorolni, azt látni kell, hogy az ember magának róla csak megközelítőleg is méltó fogalmat alkosson. Bizonyos, hogy ennek a sok hasznos és művészi kivitelű holminak igen nagy keletje lesz.”

Az Országos Magyar Iparművészeti Társulat közlönyének beszámolója szerint a legkelendőbbeknek a kosáráruk és a gyermekjátékok bizonyultak, ezeket hamar el is kapkodták. A cikk szerzője örömmel állapítja meg, hogy „sok jó és a magasabb igényeket is kielégítő munka akad a bemutatott holmik között”. A bútorfélékkel kapcsolatban azonban elég komoly kritikát fogalmaz meg: „Anyag és megmunkálás szempontjából kifogástalanok, de formai szempontból bizony nem ütik meg a kívánt mértéket. Kár, hogy a rokkantműhelyekben és iskolákban készülő munkák tervei nem kerülnek előzetesen komoly bírálás elé s így gyakran megesik, hogy egyes művezetők vagy munkások mellőzik az eléjök adott jó tervet s a maguk fogyatékos művészi készségükkel próbálkoznak oly tervezési feladatokkal, amelyek messze túlhaladják erejüket. Ennek elejét kell venni azzal, hogy a tervek előzetes cenzúráját kellő szigorral következetesen alkalmazzuk. Rokkant hőseink ne csinálhassanak olyan munkákat, melyeket kétszeres szánalommal nézhetünk csupán.”

Osztálytermek, elméleti oktatás

A kiállítás tárgymutatójából megtudhatjuk, hogy a fémipari szakiskola osztálytermeiben tartott elméleti oktatáshoz olyan alapvető tantárgyak is hozzátartoztak, mint az írás, olvasás, vagy éppen a számtan (az 1910-es népszámlálás adatai szerint Magyarországon a 6 éven felüli lakosság egyharmada írástudatlan volt). Speciális része volt az elméleti képzésnek a gyógypedagógiai oktatás, idetartozott például a félkarúak (bal karúak) írni tanítása vagy a vakok tanítása.

Sok mindent elárul a korszellemről a kiállítás tárgymutatójának következő, a felsőbb oktatással kapcsolatos megjegyzése: „A magasabb elméleti oktatásnál, a polgári és keresk. iskola tananyagához nagy vigyázattal kell az igazán erre való tehetséges anyagot megválasztani, nehogy proletarizmust neveljünk.”

„Emberi formát kap a csonka test”

A kiállítás utolsó napján, augusztus 26-án, vasárnap délután tombolát rendeztek, melynek keretében a kiállítási bazár addig el nem kelt portékáit sorsolták ki. A főnyeremény egy női kék rókaprém-garnitúra volt 600 korona értékben, melyet a budapesti rokkantiskola tanoncai készítettek. A Hiradó arról is beszámolt, hogy az első díjat egy szobalány nyerte, bizonyos Meixner Erzsébet. A közönség körében a tombola iránt egyébként igen nagy volt az érdeklődés, hiszen több mint 500 nyereménytárgyat sorsoltak ki 3-50 korona értékben. Az 1 koronáért megvásárolható tombolajegy a tárlat megtekintésére is feljogosított. A tombola alkalmából a kiállítás előtt a magy. kir. honvéd gyalogezred zenekara játszott.

 

Már másnap hozzáláttak a kiállítás elbontásához, a nem helybeli kiállítási tárgyak elszállításához, valamint az osztálytermek és műhelyek rendbetételéhez. Szeptember elején akadálytalanul megkezdődhetett a fémipari szakiskolában a tanítás.

Zárásképpen a Nyugatmagyarországi Híradó tudósítójának a kiállítással kapcsolatban lejegyzett gondolatait idézzük, melyek érzékeltetik, mekkora kihívást jelentett a hátországok társadalmának a hadigondozás új jelensége, s ugyanakkor azt is, hogy városunk ennek a kihívásnak a háború okozta nehézségek ellenére példaértékűen meg tudott felelni:

„Kétezer féllábú, csonka testű katona szomorú vánszorgása a pozsonyi utcákon: jó ideje, hogy ezt az új képet kaptuk, akkor, amikor a monarchia egyik legnagyobb rokkant iskoláját városunkban állították fel. Kétezer csonka testű hős Pozsonyban és ki tudja, hányszor kétezer még a többi városokban, a halál kaszájának látható roncsai, akiket a legszerencsétlenebbül érintett a sors. De a roncsolt testű hősök nem elhanyagoltan, magukra eresztve, koldulásra szorítva járkálnak itten, ellenkezőleg, a tudomány és a jótékonyság ezermesterkedése ujra építi ezeket a beteg testeket és a földi csodák itt, a szemünk előtt születnek meg nap-nap után. Műkarokat csatolnak fel, friss aprózó léptekkel kopog végig az aszfalton egy-egy műlábas katona, összetorzított testrészeket szabályoznak, szépítenek és gyógyítanak meg – mindebből a nagyközönség keveset lát, csak néhány külsőséget, pedig csodálatos és istenien irgalmas munka folyik városunk falai között is. Ezer és ezer rokkant hős gyógyul meg, lesz épkézláb ember – a szó huszadik századbeli értelmében, mert a legcsodálatosabb eszközök segítségével emberi formát kap a csonka test és visszavezetik a kezetlen, lábatlan embert a munka asztalához. Dolgozz, mert a munka az erő és az élet!”

Kacsinecz Krisztián

Gyűjtemény: Horváth, Cmorej, 1914.sk