Idén már tizenkettedszerre került sor a doni emléktúrára. Honnan jött annak idején az ötlet, hogy így állítsanak emléket a doni hősöknek?

Az ötlet több mint tizenkét évvel ezelőtt jött, amikor negyedmagammal együtt kirúgtak egy hagyományőrző csapatból, mondván, túl komolyan gondoljuk a hagyományőrzést. Meguntuk a hagyományőrzés játék mivoltát: vallom, hogy az egyenruhához – őseinkéhez és az ellenségeinkéhez is – vér tapad, és a vérrel nem szokás játszani. Nem tudták, milyen jót tesznek velünk, ugyanis a döntésükkel csak inspirálták az egész kis csapatot. Egy ideig tanakodtunk, mihez kezdjünk, aztán úgy döntöttünk: mivel lábunk van, kézifegyverünk van, január 12-én csinálunk egy emlékmenetet a hősök tiszteletére. Ez egy 25 kilométeres túra volt. A következő évben már 50 kilométert meneteltünk összesen tizennyolcan Veszprém és Tapolca között, és – erősítve a korhű jelleget – egy istállóban töltöttük az éjszakát Taliándörögdön. Utána erre már nem volt lehetőség, hiszen a létszám folyamatosan növekedett, a 2003-as kerek évfordulón már hatvanan vettünk részt az emléktúrán, idén pedig százharmincöten. Most már ráadásul együtt menetelnek az egy oldalon szenvedő nemzetek: a magyarok mellett az olaszok, a románok és a németek is részt vesznek a túrán, és idén először az osztrákok is képviseltették magukat. Utóbbi két nemzet mai hadigyakorlóban menetel mint tartalékos, a többiek pedig második világháborús ruhában és felszereléssel. Kiemelném még, hogy az idei túrán először vett részt aktívan a Magyar Honvédség, bár a logisztikai háttérben eddig is mindig segítettek. Most azonban Lippai Péter ezredes, az MH 5. Bocskai István Lövészdandár parancsnokhelyettese vezetésével tíz katona és tíz, a KatonaSuli-programban részt vevő diák is velünk tartott. Vagyis a jelen és a jövő katonái egyaránt tisztelegtek a hősök emléke előtt, méghozzá – akárcsak tavaly – a honvédelmi miniszter úr fővédnöksége alatt. A központi megemlékezésen, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarán kaptuk meg tőle a Honvéd Vezérkar főnökének ünnepi díszparancsát, ami alapján végrehajtottuk a túrát.

Idén mennyit meneteltek?

Mintegy 40 kilométert. A körülmények ideálisnak bizonyultak, vagyis kellően hideg volt – a melegben csak leizzadnak és megfáznak a résztvevők, ráadásul így autentikus. Eddig egyébként szerencsére minden évben jó időnk volt. A Debrecen–Hajdúböszörmény–Hajdúhadház útvonalat jártuk be kiváló szállással és bőséges ellátással. Az első este mondtam is a katonáknak, hogy nincs több étel, ebből a mennyiségből ugyanis két doni túra is teljesíthető lenne… A záróvacsoránkat a debreceni dandárnál fogyasztottuk el. Sok kiváló babgulyást ettünk már, de ilyen finomat még soha.

Hogyan fogadták a túra résztvevőit az érintett településeken?

Alapvető elv, hogy amíg egyenruha van rajtunk, úgy kell viselkedni, mintha tényleg a Magyar Királyi Honvédség katonái lennénk. Bárkinek, aki a hadtörténelemből bármelyik egyenruhát magára ölti, kötelessége ahhoz méltóan viselkedni, hiszen a mindenkori Magyar Honvédséget járatja le, ha nem megfelelően viselkedik. Mindenkiben tudatosítanunk kell: ez nem jelmez, hanem egyenruha. Ami a reakciókat illeti, azok sajnos sokkal rosszabbak itthon, mint külföldön. Néha azt halljuk: itt vannak a ruszkik, itt vannak a németek… A rosszindulatú megjegyzésekkel nem foglalkozunk, ha azonban tudatlanság áll ezek hátterében, türelmesen elmagyarázzuk: ez nem orosz és nem német egyenruha, hanem az az uniformis, amiben az illető nagyapja, édesapja küzdött a hazáért a háborúban. Az idősebbek természetesen meg is ismerik: sosem felejtem el például, amikor Kakucson évekkel ezelőtt könnyező nénik fogadtak minket, hiszen azokat az egyenruhákat látták, amikben a szeretteik annak idején kimentek a frontra, és adott esetben soha többé nem jöttek vissza onnan. Az a dolgunk, hogy megismertessük a történelmet az emberekkel. Pont azt a réteget kell megfogni és tájékoztatni, amely az elmúlt hatvan év következtében nem rendelkezett kellő ismeretekkel erről a korszakról.

Mindez nem kis elkötelezettséget és ráfordítást kíván meg…

Így igaz. Pozitív tendencia, hogy a honvédelmi tárca égisze alatt készülőben van egy minősítési rendszer a hagyományőrzés tekintetében. A magam részéről mindig is úgy gondoltam, hogy a HM-nek kell a nívót meghúzni e területen, főleg, hogy a magyarországi katonai hagyományőrzés az elmúlt tíz évben egy helyben topog, elérte a teljesítőképessége csúcsát. Végre megvan az akarat kijelölni a megfelelő irányokat. Világos, áttekinthető, egységes és számon kérhető minősítési rendszer kidolgozására van szükség, és így nemcsak a hagyományőrző szervezetek terén lesz egy bizonyos minimálszint, hanem az igénylő alakulatok, önkormányzatok is tudják majd, hogy akit elhívnak a rendezvényeikre, attól megfelelő szintet várhatnak. Ma ugyanis gyakran kiválasztanak valakit az interneten, aki ugyan nem ért a témához, de ingyen jön… Nos, ez nem így működik. Ha lesz egy minősítési rendszer, a javasolt költségeket is lehet majd kalkulálni, ami szintén fontos. A katonai hagyományőrzők ugyanis ezzel az energiával és anyagi ráfordítással akármilyen drága technikai sportot űzhetnének. Hátradőlni pedig nem szabad, hiszen nemcsak az egyenruha, hanem a tudás is kopik. Ezt a tevékenységet állandó tanulás nélkül nem lehet végezni. Az én csapatom is azért ilyen jó, mert katonai szervezetként kellően hatékonyan működik.

Mikor kezdik meg a 2013-as emléktúra szervezését?

Már zajlanak az előkészületek. Nagyjából két évre előre tudjuk a menetrendet, és most már ott tartunk, hogy a települések versengenek értünk. Tavaly például Gyermely küldöttséget menesztett hozzánk a polgármester vezetésével, hogy megtudakolják, miként lehetne odacsábítani a doni túrát. Mindez persze nem mindig olyan gördülékeny, mint az ő esetükben volt, hiszen mint mondtam, évekre előre kötött ütemtervvel és útvonallal dolgozunk. Egyébként más aktualitások is lesznek még addig, amelyekben tevékenyen részt veszünk, hiszen a Don menti hídfőcsatáknak idén nyáron van a kerek évfordulója, és egyébként is rendszeresítettünk egy nyári emléktúrát, ami ma már inkább állótábor egyfajta továbbképzési jelleggel.

 Fotó: Rácz Tünde és Dévényi Veronika, honvedelem.hu