A razzia előzménye – dióhéjban – az volt, hogy a csendőrség a maga mindössze 800-850 fős legénységi létszámával képtelen volt a magyar bevonulás eredményeként visszatért délvidéki területeken fenntartani a rendet. Számos orv- és terrortámadás érte a csendőr járőröket, amelyeket a szerb partizánoknak tulajdonítottak. A magyar hatóságokon valóságos üldözési mánia lett úrrá, és a rendőrségi besúgók tömegesen küldték Budapestre a gyanúsnak ítélt szerbek és zsidók névsorait. E jelenségnek számos szociokulturális vetülete volt, mindenesetre a szerb ellenségességet és a partizánveszélyt jóval nagyobbnak tüntette fel Budapest előtt a valóságosnál.

Amikor Zsablya környékén egy tanyán két rendőrt ismeretlenek megöltek, majd a tetteseket üldöző csendőrök és határvadászok fegyveres összetűzésbe keveredtek a szerb tettesekkel, adottá vált a „casus belli”. A lövöldözésben többen meghalnak, ami alapján Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a honvédelmi miniszterrel egyetértésben arra a következtetésre jutott, hogy egy razzia révén kell kiszűrni a szerb ellenállókat, mégpedig honvéd parancsnokság alatt. A feladatra a Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredes parancsnoksága alá tartozó szegedi hadtestet jelölték ki, megerősítésként pedig odairányították a makói csendőr tanosztályt. A terv az volt, hogy az ellenőrzési feladatokra vegyes (csendőrökből, katonákból és helyi rendőrökből álló) kutató- és kísérő járőrcsapatokat állítanak fel. Ez utóbbiak dolga elkísérni az igazoló testület elé azokat, akik valamilyen okból nem tudják igazolni magukat.

A gyakorlat azonban tragikusan alakult, az ártatlan civilek lemészárlása semmivel sem igazolható. Ezt így ítélte meg Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke is, aki Horthy Miklós kormányzóval egyetértésben röviddel később hadbíróság elé állíttatta az érintett katonatiszteket – az más kérdés, hogy többen közülük Németországba tudtak szökni, ami viszont már egy másik történet.

Szakály szerint az, azonban már az 1943-as peranyagból kiderül, hogy a csendőrök részéről nem történt jogszerűtlen fegyverhasználat. Az önkényes kivégzésekért néhány alacsonyabb rendfokozatú katonatiszt volt a felelős.

A történészprofesszor hallgatói kérdésre kifejtette, hogy a magyar köztudatban a csendőrség híre lényesen rosszabb, mint amire tevékenysége alapján rászolgált. A belügyminiszter irányítása alá tartozó honvédségi szervezet feladata a vidék rendjének fenntartása volt 1881. óta, amit eredményesen oldott meg. Ezt 85-90 százalékos bűnügyi felderítési mutatói támasztják a legjobban alá. Rossz hírneve a vidéki zsidóság deportálásában ráosztott szerep alapján alakult ki, amire az ötvenes évek valósághamisító propagandája tudatosan rá is erősített. A csendőrségről a köztudatban élő képet tehát jó lenne korrigálni, a valóságnak megfelelő összképet alkotni – foglalta össze Szakály Sándor, akit előadása kapcsán külön is megkérdezett a Magyar Nemzet.

– Az 1942-es újvidéki razzia során 3309 szerb, zsidó, ruszin és magyar áldozatról beszélünk, míg a Tito partizánjai által a délvidéki magyar és német nemzetiségű civilek ellen 1944-ben végrehajtott vérengzésben ennek mintegy a tízszereséről. A szerbek mégsem tartanak hasonló történészkonferenciákat, sőt tankönyveikben máig hősökként mutatják be a kommunista partizánokat. Miért kell nekünk ez a nagy önmarcangolás, múltunk sötét foltjaival való örökös szembenézés, amikor az ellenünk elkövetett bűnökért másoknak eszük ágában sincs magába szállni?

– A magyarság múltját a jóval és a rosszal együtt kell vállalnunk, és minden más népnek is így kellene viszonyulnia a sajátjához. Nincs olyan ország, amely ne találna a történelmében olyan epizódokat, amelyekkel kellemetlen lehet a szembenézés. A délvidéki eseményekkel mi akkor szembesültünk először, amikor Cseres Tibor megírta a Hideg napok című könyvét, majd amikor ennek alapján Kovács András megrendezte a filmjét. Cserest állítólag műve megírására az késztette, hogy a magyar nemzet lelkiismeretét fölrázza annak érdekében, hogy átbeszéljük a múltbéli tetteinket. Egyúttal azt várta volna el a szomszéd népek értelmiségétől, íróitól, hogy követve példáját, ők is megírják a maguk műveit az övéik által ellenünk, vagy bárki más ellen elkövetett hasonló rémtettekről.

– És persze nem így lett…

– Távolról sem! Az volt a reakció az akkori Jugoszláviában, hogy lám, a magyarok maguk ismerik el, mennyire gonoszul viselkedtek, tehát nem is kell bizonyítani itt már semmit. A mélyen csalódott Cseres ezért írta meg nem sokkal később a Vérbosszú Bácskában című könyvét, ami nyilván jobb lett volna, ha egy szerb szerző tolla alól születik meg. Mi sem önmarcangolást várnánk el például a szerbektől, hanem a múltjukkal való tisztességes szembenézést.

– Engem a szerb partizánok minden képzeletet felül múló kegyetlensége, szadizmusa ismeretében az zavar a legjobban, hogy a mai napig erényekben gazdag hősökként tisztelik őket, akik „felszabadították” a Trianonban nekik juttatott Bácskát.

– Olyan nincs, hogy aki számunkra hős, az a szomszédoknál is az lesz. A horvát történetírás sohasem fogja úgy kezelni Jellasic bánt, mint a magyar történetírás. Számunkra a Habsburg uralkodó embere, aki a magyarsággal szembeforduló császár oldalán ránk támadt, a horvátok szemében viszont nemzeti hős, aki az ő szempontjukból politikailag ésszerűen és eredményesen lépett fel. Szerb nézőpontból tehát a partizán, aki visszafoglalta a délvidéket, bármit is tett, egyfajta hős, míg egy délvidéki magyar szemében érthetően az a magyar katona a hős, aki révén négy évig ismét magyar állampolgár lehetett.

– Azért nem árt a mérleget is nézni. Azt, hogy milyen volt a magyar fellépés a hideg napokon, és mik történtek a vérbosszú alkalmával…

– Nos igen, ha a mérleget nézzük, nagy a különbség, és nem csak a számok tekintetében. A délvidéki razzia kapcsán nem hallani olyan kegyetlenkedésekről, kínzásokról, olyan kivégzési módszerekről, amelyek 1944-45-ben a magyar és német civil lakosságot érték a szerbek részéről.

– Ki volt a parancs kiadója?

– Én olyan parancsot, hogy valakiket agyon kell lőni, nem láttam. Az illetékes és felelős parancsnok Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy volt. Ő a későbbi perében is elmondja, hogy arra adott ki parancsot, hogy a razzia során az a személy, aki nem tudja igazolni magát, igazoló bizottság elé kell állítani, ahol akár papírok, akár ismerősök, szomszédok révén igazolják. A cél az esetleg beszivárgó szerb ügynökök, partizánok kiszűrése volt. Az újvidéki strandon történt tömeges kivégzés minden valószínűség szerint két folyamőr tiszt, Zergényi Pál és Korompay Gusztáv önkényes parancsa alapján történt, amit egyébként a hadtestparancsnok azonnal leállíttatott, amikor a híre eljutott hozzá.

– Tehát túlkapás volt.

– Az, mondjuk erre az esetre enyhe kifejezés. Van olyan példa, hogy kísértek egy nagyobb civil ruhás csoportot az igazolóbizottság elé, amikor valaki egy ablakból kézigránátot dobott az utcára. Ekkor azok, akiket kísértek menekülni, akik kísérték őket, azok pedig lőni kezdtek és vérfürdő lett belőle. Az ilyen eseteket elbeszélésekből ismerjük, forrásértékű dokumentumok hiányában nagyon nehéz megítélni, pontosan mi is történt. Én egyet tudok biztosan: egyetlen leírt parancsot, hirdetményt, tanúvallomást nem láttam eddig, ami bizonyítaná, hogy felsőbb parancsra történt volna gyilkosság.

– Ha nem parancsra tették a magyarok azt, amit tettek, akkor vajon jogszerű volt, hogy 1946-ban Magyarország kiszolgáltatta a szerbeknek Szombathelyi Ferenc vezérezredest, volt magyar vezérkari főnököt és sok más katonatisztet?

– A fegyverszüneti egyezmény értelmében Magyarország köteles volt kiszolgáltatni őket. Egy legyőzött ország voltunk és nem szuverén, tehát nem önálló magyar döntések születtek. De Magyarországon sem hadbíróságok ítéltek a katonák felett, hanem úgynevezett népbíróságok, amelyeket ugye ismerjük. 1945 után ne keressük a jogállamot Magyarországon! Hosszú ideig csak az történt, amit a győztesek diktáltak.

Bertók T. László, történelemportál.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés