Most, amikor a nagyközönség megtekintheti ezt a grandiózus és mégis bensőséges kiállítást, amellyel a kommunizmus előtti korszak nagyszabású eseményeihez kívánunk csatlakozni – bár méltatlan, de igyekvő utódokként –, tágabb hazánkat, Európát éppen a legmélyebb kétségek gyötrik. Megrendülés fenyegeti kontinensünknek az ipari forradalomtól máig során kiharcolt és megérdemelt világpolitikai és világkereskedelmi pozícióit. A gazdasági haszon és a pénzügyi nyereség eddig ismert mértékeit nagyságrendekkel meghaladó profit reményében és zabolátlan vágyától hajtva a Nyugat – s benne a mi Európánk – olyan világgazdasági rendszert épített föl, s tett általánossá a földgolyó minden pontján és a föld minden nemzete számára, amely mára mintegy fejére visszahullva az erejét meghaladó kihívásokat intéz hozzá. A világméretűvé hizlalt termelés, befektetés és kereskedelem a világ olyan nemzetgazdaságait, esetenként kontinensnyi méretű nemzetgazdaságait szerszámozta föl a gazdasági verseny eszközeivel, amelyek belátható időn belül túlnövik a világgazdaság és világkereskedelem modern elméletének, szabályainak és intézményeinek kiötlőit és megalkotóit.

Évszázadok óta nem látott próbatétel ez. Erő- és jellempróba egyszerre. Fel tudjuk-e venni a kesztyűt? Tudjuk-e, hogyan kell újjászervezni és megújítani mai, hét évtizedes múltra visszatekintő európai politikai és gazdasági rendszerünket? Ha igen, mi, európai vezetők képesek leszünk-e ezt a tudást sikerrel kecsegtető tervekké kovácsolni? S ha igen, vajon Európa népei megértik-e? S ha igen, vajon elfogadják-e mindazt, ami ebből saját mindennapi életükre következik? Visszatalálnak-e Európa nemzetei a kemény munka, az ésszerű gazdálkodás és az egyéni felelősség világába? A gyötrő kétségek indokoltak. Indokoltak, mert civilizációnk – de legalábbis annak európai fele – lemondani látszik korábbi felemelkedésünk és gazdasági sikereink mögötti legfőbb hajtóerőiről, az élet spirituális mélységeiről, a házasság és az utódok nyújtotta boldogságról és a nemzeti kultúrák szellemi energiájáról.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mi, magyarok megadtuk a magunk válaszát. A kommunizmus megdöntését és a szovjetek kiszorítását követő húsz zavaros év után végre gránitszilárdságú alapot vetettünk a jövő számára. Felülkerekedtünk oly gyakran hatalmába kerítő rosszabbik énünkön, rácáfoltunk korábbi gyengeségeinkre, legyőztük kishitűségünket, félretoltuk a hazánkat romlásba vezető erőket, és a nemzet történelmének nagyszerű pillanatait idéző mozdulattal öntörvényeink szerint és átütő erővel cselekedve létrehoztuk történelmünk egyik legnagyobb összefogását. Osztály, származás, életkor, vallás és politikai hitek határait átlépve valódi nemzeti, kétharmados parlamenti forradalmat vittünk végbe. Így és ezért született meg Magyarország alaptörvénye. Visszahelyeztük jogaiba az ősi és ezer éve megtartó magyar életösztönünket és kultúránkat, a kereszténység felszabadító erejét, a nemzeti büszkeséget, az őseink tiszteletét, a gyermekeink és unokáink iránti kötelességet, a munka becsületét, a szellem alkotásainak elismerését, az elesettek iránti irgalmat és az idegenek iránti lovagias nagyvonalúságot.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ahogy idősödik az ember, rájön arra, hogy sokak vesztét okozta már az, hogy mindent önmagához mért. Nehéz, sőt lehetetlen is úgy tájékozódni, hogy magunkat és mindig csak saját magunkat képzeljük sarkcsillagnak. Amikor vándorolunk, tervezünk, amikor építünk valamit, mindig szükségünk van egy szilárd pontra, egy rendezőelvre, amely felettünk, sőt mindannyiunk felett áll. Nincs ez másképpen a nemzetek életével sem. Mi, magyarok az elmúlt ezer esztendőben két alapelvet kristályosítottunk ki, amelyet mindmáig követünk. Ez a két alapelv a történelem gyakran zavaros ködén is rendre átütött, és segítette a magyarokat, hogy jó irányba tartassák hajójuk orrát és vitorláit. Ez a két alapelv a kereszténység és az állami szuverenitás eszméje. Ezek az eszmék oly erősnek bizonyultak, hogy tíz évszázad viharai sem tudták kikezdeni őket. Megszállás, idegen uralom és ellenséges tankok sem tudták ledönteni ezt a két pillért. Ha körbejárják a kiállítást, azokat a hősöket láthatják, akik életüket, tehetségüket és erejüket a kereszténység és a nemzeti függetlenség szolgálatába állították. Ők a bizonyítékai annak az emberi vágynak, elemi életösztönnek, hogy kell lennie valaminek, ami vagy aki nagyobb és így lényegesebb nálunk, átível rajtunk: a Jóisten, a haza, a család, ha szerencsés időkben élünk és elég bátrak vagyunk, mindhárom egyszerre.

Őket, hőseinket tartjuk pajzsként magunk elé a cinizmussal szemben. Rájuk tekintünk, ha meg akarjuk erősíteni a lelkünket, és ők a lelkiismeretünk, ha elgyengülnénk a küzdelemben. Magyarország azért tudott fennmaradni, azért lehetünk ma itt, és azért köszönthetjük ma együtt az új alkotmányunkat, mert mindig voltak olyan magyarok, akik nehéz és súlyos helyzetekben meghozták a legfontosabb döntéseket. Meghozták a kiállás, a hűség és a szabadság sokszor nehéz döntéseit. Most is egy ilyen pillanatban vagyunk. Az újralapítás pillanatában, amely megújítja azt a közösséget, amelyet magyar nemzetnek hívunk. Magasra kell ilyenkor kapaszkodnunk, hogy visszafelé és előre is messzire láthassunk. 1990-ben megakadtunk félúton, kellő összefogás és parlamenti többség híján pártalkuk és pártkompromisszumok ingoványába süllyedtünk, magunk sem tudtuk, merre van a fölfelé, nem jutottunk fel arra a magaslatra, ahonnan széttekintve magabiztos kézzel hosszú évtizedekre berendezhettük volna Magyarország életét. Elmaradt a világos és egyértelmű pillanat, amelyben mi, magyarok kinyilváníthattuk volna akaratunkat, hogy a diktatúra után megújítjuk szövetségünket a kereszténységgel és a nemzeti szuverenitás eszméjével. Ma az a remény tölti el szívünket, hogy a XXI. századi magyar nemzet az őt megillető helyre kerül, a hozzá méltó magasságba emelkedik, és kiérdemli a tehetsége és szorgalma alapján neki járó elismerést az európai nemzetek közösségében.

Köszönet a kiállítás megalkotóinak! Mindannyiuknak boldog és békés új esztendőt kívánok!


orbanviktor.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés