Elnöke annak a demokráciát hirdető új államalakulatnak, amely Ölvedi János felvidéki publicista találó megfogalmazása szerint "a kisebbségek számára nem volt ugyan demokrácia, de amelyben a magyarság a hatalommal küzdve megtanulhatta, hogy a demokráciának milyennek kellene lennie". A kiszolgáltatott felvidékiek értékítéletét ékesszólóan tükrözte az 1938-as visszacsatolás után a budapesti palamentben az egyik incidensre adott válasz: egy tekintélyes felsőházi tag valamilyen éles vitában indulatosan "lebenešezte" a hazatérteket. Mécs László neves papköltő erre, emlékezetes versében: "a mi magyarságunk mezítelen világít", felelte. "Sebeinket tapogatja, halk, kegyelmes ujja. Rajtunk a Beneš-szenny is alleluja!"

Csehszlovákia elnöke 1938 októberében, a müncheni döntést, a történelem nélküli, mesterségesen teremtett államalakulatnak a négy európai nagyhatalom által történt feldarabolását követően elmenekült. Mélyen megalázva, rádióbeszédben búcsúzott. "Mám svuj plán" – tartogatok még egy tervet, mondta, mielőtt repülőgépre szállt. "Svuj plán? Hát igen: aeroplán" – hangzott a felszabadult irónia. Mint felvidéki magyar fiatal, én is így kiáltottam fel. Úgy éreztük, mindannyian, hogy térségünk politikájának egyik legsötétebb jellemű, zsigeri mélységgel magyargyűlölő politikusa távozott egy jövendő ismeretlenségbe. Visszatért a természetes állapot: mi, mesterségesen elszakítottak, újra Magyarország polgárai lettünk. Új felhők tornyosulnak ugyan, de sorsunkat már más fejlemények, más erők irányítják. Ebbe a Benešeknek nincs többé beleszólásuk.

Tévedtünk, végzetesen. Lebecsültük Edvard Benešt. 54 éves volt, erejének teljében, nemzetközi ismertséggel, kapcsolatokkal azokban a fővárosokban, amelyekhez hazáját jó viszony vagy egyenesen szövetségi kapcsolatok fűzték. A bukott Csehszlovákia külképviseleti, de főleg titkosrendőrségi hálózata sértetlen maradt, értékes diplomáciai és frissen emigrált politikusi gárda állt a rendelkezésére. Csehszlovákiai vállalatok külföldi vagyona és jövedelme az anyagi támaszt is megadta az induláshoz. A fogadtatás mindenütt barátságos, tudott erre is építeni. Egyetemi vendégtanárság, előadások, cikkek biztosították a személyes függetlenséget.

Így indult el Beneš a mélyből, londoni rezidenciájában kilátástalannak tűnő helyzetből, képviselni valamit, amelyben akkor senki sem hitt: az ő Csehszlovákiájának feltámasztását.

Példaképe és hivatali elődje, a humanistaként tisztelt Masaryk az első világháború alatt nyíltan a harcok minél további elhúzódásában reménykedett, mert ügyüket ez segítené. Beneš, hasonlóan gondolkodva, csendes ujjongással üdvözölte Lengyelország német lerohanását. Mi több: környezetében utólag azzal dicsekedett, hogy maga is mindent megtett a háború kitörése érdekében. Sajnálattal, igen, de rideg reálpolitikai szemlélettől vezérelve ugyanígy fogadta a cseh területek német megszállásának minden keményedését. Így a Heydrich német helytartó elleni merényletet követő megtorlási sorozatot, benne a lidicei tömeggyilkosságot. Mindez új meg új érvet szolgáltatott célja eléréséhez. Fokról fokra lép, a változó nemzetközi fejlemények során egyetlen lehetőséget sem mulaszt el. Munkatársai bámulják szívósságát, néven nevezik machiavellizmusát. Mint embert nem kedvelik, erkölcsi beállítottságát nem becsülik, de bámulják, mert a csehek ügyét mindenkinél eredményesebben képviseli.

Pedig először még cseh ellenlábasaival kellett megküzdenie, benne azzal a programmal, amelyet egyelőre csak csendben, magában melengetett. Emigráns kormányának elismertetésén túl a háború után Csehszlovákiának a müncheni döntést megelőző "történelmi határai" (sic!) közötti visszaállítása, a megújuló államnak a közép-európai térségben új súlyt kell kapnia. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha országát megszabadítják a bomlasztónak és árulónak minősített nemzetiségektől. Kitelepítés, lakosságcsere, ezek kombinálása. Akármi, csak ez a fontos állam belülről ilyen gondoktól zavartalan, színtiszta szláv legyen. Történészi kutatásokat követve elképesztő az út, amelyen Benes nem csupán a végcél nyilvános bevallásáig, hanem a végrehajtásig, a majd hárommilliós németség kitelepítésének az elfogadtatásáig eljutott. András Károly, pályatársam-főnököm a Szabad Európa Rádióban, a müncheni Új Látóhatár folyóirat által közölt tanulmányában végigvezet egy olyan folyamaton, amelynek sikerében az induláskor maga Benes sem hitt. "Csak őrült és naiv ember gondolhatja, hogy kidobhatjuk a németeket, de megtartjuk az általuk lakott területeket" – volt a kezdeti nézete. Lépésről lépésre elért sikerein felbuzdulva, magabiztosan hirdette végcélját. Nagy aggodalma az általa egész életében megvetett szlovákság volt, amely zömében elutasította az ő "csehszlovák" nemzetfogalmát, ehelyett Hitlertől kapott első önálló államiságának örvendve német szövetségesként harcolt az orosz fronton. Ettől a gondtól maga Sztálin szabadította meg. Mint Kun Miklós kutatásából tudjuk: "A szlovákok harcolnak ellenünk, de azért mégis szlávok" – nyugtatta meg a Kreml ura Benešt, és tüntetőleg poharat emelt a szlovákok egészségére. A lengyelekről Sztálinnak, mint tudjuk, más volt a véleménye.

Így térhetett vissza Beneš, a szövetségesek felhatalmazásával, győztesként a hajdani Csehszlovákia területére. Majd a nevében Moszkvából jött csehek, szlovák "internacionalisták" kíséretében, Kassa történelmi magyar város megyeházának az erkélyéről kihirdették, hogy magyarnak itt többé nincs helye. Jöttek is, sorjában, a teljes jogfosztást kimondó dekrétumok.

Egy krízisterületet, nem jelentéktelent, úgy mellékesen, már előzőleg elrendeztek: Kárpátalját. A két háború között Prágából mintegy gyarmatként kormányzott területet maga Benes ajánlotta fel Sztálinnak. Mint Helena Nosková szlovák történész a moszkvai levéltárakból kiderítette: cserében kérve a szlovákiai magyarok kitelepítéséhez való szovjet hozzájárulást. Ha ezt megkapja, még a "történelmi csehszlovák határok" elvét is feladja.

A prágai Hradzsin palotába visszatérve egy darabig még sütkérezhetett győzelmében. Abban a hitben, hogy a még eltávolítandó magyarok után megvalósuló színtiszta cseh és szlovák állam, mint hirdette, szilárd híd lesz Európa közepén Kelet és Nyugat között. Igazi bizalma ekkor már Moszkva felé fordult, a híd biztosítását valójában a kontinensen hatalmi pozícióba jutott Szovjetuniótól várta. Igen hamar, 1948 februárjában a moszkovita Gottwald és csapata látványos puccsal magához ragadta a teljes hatalmat. A nyugati határon legördült a vasfüggöny, Csehszlovákiát beolvasztották a keleti kommunista világba. A hídról szőtt álom szertefoszlott. Beneš ráébredhetett arra, amit nem akart észrevenni: hogy egyszerű figura volt a Kreml urának sakktábláján, ahol immár feleslegessé vált. Maradt a hivatalából való lemondás, röviddel utána jött a halála.

Kívánságára szülőhelyén, a dél-csehországi Tábor egyik külső területén, Zizka hajdani huszita hadvezér hazájában nyugszik, díszsírhelyét egy park veszi körül. Ő maga a politika hadvezére volt, életében mást nem ismert. De becsületet, tisztességet, emberséget sem. Népét szolgáló kíméletlenségében átgázolt mindenkin és mindenen.

Nevét cseh földön tisztelet övezi, amit a külvilág, különösen áldozatainak végtelen sokasága nem adhat meg neki. Nemcsak háborús bűnösök vannak, hanem a békének is vannak súlyos bűnösei. Edvard Beneš az volt. Az emberiséget felkavaró, pusztító öldöklés után, Európa nagy megújítóitól eltérően nem a jövőt építő megbékélést kereste. Páratlan lehetőségekhez jutva, egész tevékenységével generációkra szórta szét a békétlenség és a gyűlölködés magvát. Az általa megvetett szlovákság pedig, amelynek nyelvét is csak a cseh egyik dialektusának nevezte, önálló államisághoz jutva őrá hivatkozva védi az ingyen zsákmányt, amelyet valójában is neki köszönhet.

Skultéty Csaba, Magyar Hírlap

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés