A bécsi Belvedere-palotában hatvannyolc esztendővel ezelőtt, 1940. augusztus 30-án került sor az úgynevezett második bécsi döntésre, amely szerint Észak-Erdély 43 541 négyzetkilométeres területe közel 2,2 millió lakossal visszatért az anyaországhoz. Visszacsatoltásra került többek között Nagykároly, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Kolozsvár, Szatmárnémeti, az egész máramarosi terület és a Székelyföld. Idézzük fel együtt a történelmi jelentőségű, sajnos azóta már hatályát vesztett döntés körülményeit!
Képünkön: Ünneplő marosvásárhelyi magyarok, 1940

Erdély felszabadulása

Erdély többet jelentett az itt élő két millió magyarnál, százszor is többet ezen kicsiny ország fájánál, sójánál, aranyánál és egyéb kincsénél. Erdély a magyar história, a magyar nemzeti tradíciók, a magyar költészet ihletet adó megszentelt helye. Itt tisztább a magyarság, magyarabb a szó, mélyebb a patriotizmus, mint máshol... Erdély fenntartója és megmentője volt nemzetünknek, amikor török és  osztrák fennhatóság alatt állt az ország.

Az I. világégés legnagyobb nyertese területi szempontból a Román Királyság volt. Lényegében minden olyan területhez hozzájutott, ahol egyáltalában éltek románok: Bukovina, Erdély és a Bánság nagy része, Dobrudzsa. A trianoni békediktátum által privilegizált Románia foggal-körömmel a területi status quo-ra törekedett. Ezért orientálódott Franciaország felé és a kisantant keretein belül közeledett Csehszlovákiához és Jugoszláviához. Az ország azonban nagyon hamar a nemzetiszocialista ideológia hatása alá került. A Keresztény Liga Cuzával az élen már az 1920-as éekben merített szélsőjobboldali eszmékből. Cuza tanítványa, Corneliu Zelea Codreanu igazi náci mozgalmat kezdeményezett: az Arkangyal Légiót, amelyet hamarosan Vasgárdára kereszteltek át. Codreanu hungarofób és antiszemita ideológiája "Románia keresztény és faji újjászületését" tűzte zászlajára. 1938 februárjában, a radikalizálódó közélet történéseire reagálva II. Károly király diktatúrát vezetett be, a Nemzeti Újjászületési Front kivételével az összes pártot törvényen kívül helyezték. Az illegalitásba vonult Vasgárda 1939. szeptember 21-én meggyilkolta Calinescu miniszterelnököt, anarchiába taszítva ezzel a Trianonban megdagadt országot.   

Erdély 1918-19-es román megszállása óta ez a maroknyi erdélyi magyarság bízott abban, hogy Csaba királyfi legendája még egyszer valóra válik. És Iustitia jóvoltából, a történelem viharai közepette, még egyszer, utoljára valóra vált.

Az események sorát a Szovjetuniónak 1940. június 26-án Romániához intézett jegyzéke nyitotta meg, amelyben Besszarábia és Észak-Bukovina kiürítését és a Szovjetuniónak való átadását követelték. A román kormánynak a követelés elől nem állt módjában kitérni, ezért június 28-án a szovjet csapatok bevonultak az inkriminált területekre. A román kormány lemondott, a helyébe lépő pedig deklarálta az ország kilépését a Népszövetségből.

Magyarország számára elérkezett a történelmi pillanat. A magyar kormány 1940 tavaszán a trianoni határok módosítását kívánta, Románia azonban konszenzus helyett mozgósította és a magyar határra vonta hadseregét.

A magyar-román háborút elkerülendő Teleki Pál gróf miniszterelnök és Csáky István gróf külügyminiszter július 10-én Münchenbe utaztak, ahol Ribbentrop német és Ciano oalsz külügyminiszterek jelenlétében tárgyaltak a magyar követelésekről. Németország végülis hajlandó volt diplomáciai nyomást gyakorolni a román félre.

Ilyen előzmények után ült össze 1940. augusztus 15-én Szörényvárban (Turnu-Severinben) a román és a magyar delegáció, a tárgyalások azonban sikertelenül zárultak. A megbeszélések három napja alatt a román fél jottányit sem engedett álláspontjából.

A szörényvári tárgyalások megszakadását követő napokban Magyarország és Románia az egymás elleni háború lehetőségének tüzében égett. A magyar kormány megkezdte a katonai támadás előkészítését. Az elmérgesedett helyzetre való tekintettel augusztus 26-án mozgásba lendült az olasz és a germán diplomácia.

Végül a magyar és a román felet Bécsbe rendelték. 1940. augusztus 30-án került sor a döntőbírói határozat kihirdetésére.A felolvasást követően mindkét küldöttségnek átnyújtották az új román-magyar határt ábrázoló térképet. A román küldöttség vezetője, Manoilescu rápillantott a térképre, majd elszörnyedt, végül elvesztette az eszméletét és elájult. A sors fintora, hogy a Magyarország testéből 103 ezer km2-t kihasító románok ekként regáltak 43 ezer km2-nyi terület elvesztésére.

A magyar kormánynak szeptember 5-e és 13-a között kellett birtokba vennie a 43.592 km2-nyi területet: Észak-Erdélyt és a Székelyföldet.

Az első nagyobb város, amit a IV. hadtest csapatai még szeptember 5-én felszabadítottak, Szatmárnémeti volt. Az ünnepélyes bevonuláson Werth Henrik vezérkari főnök és Bartha Károly honvédelmi miniszter kíséretében megjelent Horthy Miklós kormányzó is. Horthy Miklós az ünnepélyes szatmári fogadáson az alábbiakat mondta:

"Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben hinni nem szűntem meg soha egy percre sem. És most, amikor valóban itt állhatok Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltató szavakat. A jelen öröme összefolyik lelkemben  a múlt bánatával és feltámad bennem a kérdés, hogyan is szakadhatott ránk magyarokra ez a szenvedés?

Tiszta lélekkel felelem rá a történelem ítélőszéke előtt, nem a mi hibánkból. Minket a sorsunk ide állított Kelet és Nyugat mesgyéjére, hazánk századokon át a romboló világtörténet országútján örökös harcok színtere volt, és mialatt Európa más boldogabb népei békés munkában gyarapodhattak és erősödhettek, a magyar öröks harcokban vérzett, pusztult és fogyott.

(...) De fátyolt akarunk borítani ezekre a szomorú emlékekre. Ennek a felszabadult földnek a szenvedése véfet ért, talán valami jó is marad utána. (...) Hiszem, hogy felszabadult véreink, akik ezen a boldog napokon ujjongva szórták virágaikat bevonuló katonáink elé, ilyen megerősödött, megacélozódott testtel és lélekkel térnek meg annak a hazának keblébe, amelynek hű fiai voltak a lesúlyosabb időben is.

(...) Egy szomorú korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van. Kövessék az ünneplést a munka hétköznapjai. Mindenki vegye ki a részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. (...) Gondolatban ma itt van minden magyar. Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk. Valljuk ugyan, hogy erős megpróbáltatásoknak vannak kitéve, de hisszük, hogy kálváriájuk hamarosan véget ér."   

„Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé, s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal, s lehajtott fejjel. Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni...” (Wass Albert: Jönnek!)||

Szeptember 6-án a 2. és 1. hadsereg csapatai Nagyszalonta-Nagyvárad-Margitta-Tasnád-Nagybánya vonalát érték el. Szeptember 7-én megtörtént a nagybányai bevonulás. Szeptember 10-én délután a IV: hadtest csapatai már megérkeztek Marosvásárhelyre. Szeptember 11-én Erdély fővárosa, Kolozsvár fogadta a bevonuló magyar csapatokat és a Legfőbb Hadurat: Horthy Miklóst. Szeptember 12-én, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon birtokba vételével befejeződött Székelyföld felszabadítása. Ezzel mindenütt elérték a Keleti-Kárpátok gerincét.

Észak-Erdély és a Székelyföld felszabadítása igazi heroikus diadalút volt. Fellobogózott városok, falvak, virággal telehintett utak és boldogságtól zokogó emberek jelezték, hogy Erdély földje immáron magyar föld.

A területet elhagyó reguláris román hadsereg Örödgkút közelében hátba támadta csapatainkat, ez az "ördögkúti vérengzésként" került be a história könyvébe. A VI. hadtest egyik menetoszlopa éppen Zsibó felé menetelt, amikor Ördgkúton a román segédpópa félreverte a harangot, majd a pópával együtt a templomtoronyból -talán "hazafias felbuzdulásból"- lövöldözni kezdtek. A meglepett elővéd felocsúdva viszonozta a tüzet, aminek következtében a két orvlövész életét vesztette.

Megrendülten ismételgetjük, mintha önmagunkat akarnánk meggyőzni. Szatmárnémeti... Nagyvárad... Nagyszalonta... Kolozsvár... Marosvásárhely... Huszonkét év égető, fájó szavait világítóan boldog szavakká változtatta a csoda. Mert csoda történt velünk. Történelmünk rögös, véres és kegyetlen útja után, kitárultak előttünk a boldogság kapui. A sors sok büszke és dicsőséges percet osztott ki nekünk, de boldogat keveset. Az eszméletlen örömnek ezek a felcsukló, a lélek irtózatos feszültségéből feltörő hangjai, azok a boldog, forró zokogások, melyek nyomon kísérték a magyar sereget, a magyar sorsnak új dallamtöredékei. (Herczeg Ferenc: Az örök határ-Új Idők, 1940. szeptember 18.)||

Források:

• Földi Pál: A Magyar Királyi Honvédség
• Románia a háború idején-In: Hadi Krónika folyóirat
• L. Balogh Béni: A második bécsi döntés-In: Rubicon, 2005/6

Kapcsolódó képgalériák

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés