Nehéz és valószínűleg végeláthatatlan válasz adható e kérdésre csupán, mégis azt hiszem, hogy a legfontosabb az a PILLANAT, amelyben alkalmunk van arra, hogy az egyre elidegenedettebb létünkben együtt lehetünk. Hogy léteznek a természetes közösségek, hogy élnek a hagyományok – és ezt tapasztalhatjuk; hogy megerősödnek az egyén felett álló, annak döntéseihez iránytűként szolgáló értékek, normák, melyek a pillanat után is kitartanak. A többi, minden más csupán illékony öröm.

Az ünnep megélése maga a boldogság alapja, nélküle létezni lehet ugyan, de emberként mondom: nem érdemes.

De igaz az is, hogy a morális cselekedetek megtétele sem lenne lehetséges, ha nem tartanánk ünnepeket. Nem tudnánk mihez igazodni, nem lennénk képesek magabiztosan dönteni, a „jót” kiválasztani. Jó úton járni, élni.

Az ünnepnek sok-sok részlete vesz minket körül, morzsaként szedegetjük össze belőle a számunkra jót és hasznosat – mégis, mintha egyre kevésbé akarnánk egységet gyúrni belőle. Vagy éppen egyre kevésbé a hősök, az általuk képviselt normák és irányított közösség lenne a lényeges a részletek közt.

Ennek persze sok-sok oka van. Egyrészről a felvilágosodás naiv hitének és a liberalizmus ártó szándékának köszönhetően megöltük a hőseinket. Lehoztuk, lerángattuk őket a „szent” szintjéről a „profán mocsarába”. Okosnak és műveltnek gondoltuk magunkat (felvilágosultnak), mikor folyton-folyvást a hősök hibáit kutattuk és népszerűsítettük. Örvendezve, kipirult arccal büszkélkedtünk olyan tudással, amely a hőseinket is csupán esendő emberként mutatta be – sokszor az anakronizmus hibájába is beleesve.

Mert itt van nekünk, magyaroknak, Szent István és augusztus 20-a, amelyre méltán lehetnénk büszkék, és emelhetnénk magasba boldogan a fejünket, nézhetnénk bátran szembe minden külső veszéllyel, miközben egész Európa kalapot emelne nekünk… mi pedig azon vitatkozunk, hogy Szent István milyen államot akart, mennyire volt kegyetlen király, vagy éppen miképpen bánt el ellenfeleivel. Hogy szolgálta-e a magyarság jövőjét, hogy kié az öröksége igazán, vagy melyik kulturális vagy politikai közösségre hagyta szent királyunk a saját intelmeit.

Szánalmas, gyötrő és önsorsrontó vívódás ez… De nem példa nélküli. Sajnos egész Európára és az európai kereszténységre egyre jellemző magatartás ez.

A lényeget nem vesszük észre! Nem akarjuk észrevenni, mert azt gondoljuk, hogy minél több mocskot dobunk rá egy hősre, annál okosabbnak, vagy inkább „jól informáltabbnak” látszódunk majd ország-világ előtt, amely tulajdonság kiszorította mára a műveltség tiszteletét az életünkből.

Azután csodálkozunk, hogy nincs kihez igazodni, nincs kit példaként magunk előtt járónak tartani, s nincs olyan transzcendens normánk sem, amely összegyúrná és -tartaná a közösséget.

És persze a fogyasztás kultusza is sokat tett azért, hogy az ünnep szentsége helyett a profán kerüljön előrébb, hogy a mai nap élvezete, hedonizmusa összeroppantsa azt az évezredes kulturális építményünket, amelyen boldogan éltek őseink és élhetnénk mi is.

Így lesz a Szent Jobb tisztelete helyett fütyis-nyalóka a búcsúk legkedveltebb portékája, vagy így lesz az ünnep legkellemesebb tevékenysége a hosszú-hétvégés wellnessezés…

A hagyományos ünnepeinket ugyanúgy veszi át a fogyasztás-ünnepe, mint valaha a pogány eredetű napokat a keresztény összejövetelek alkalma… A gond mindezzel az, hogy a fogyasztásban már semmiféle szakralitás, semmiféle érték, semmiféle közösség nincs. Eltűnt – huss! Akár egy maradi csökevény… Pedig szükségünk lenne rá, akár egy falat kenyérre.

De a politika is rárondít újra és újra az ünnepre. Mert aktualizálja annak mondandóját és addig-addig csűri-csavarja, míg olyan színezetű nem lesz, amilyennek az érdekeltek akarták.

Nincs ez jól, nem vezet ez sehová! Egy pusztuló civilizáció jelei ezek, valamiféle vészjósló villanások, melyeket talán még nem késő észrevennünk és változnunk. Mert nekünk kell változtatni rajta. Együtt, közösen. Ahogy az ünnepeken is voltunk, vagy lehetünk még valamikor.

Polgárportál

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.