A történelem fortélya címmel jelenik meg a most tíz éves Méltányosság Politikaelemző Központ tanulmánykötete, amely a magyar demokrácia történetét tekinti át a rendszerváltástól máig. Lakatos Júliával, a Méltányosság nemzetközi igazgatójával a kötetben megjelenő tanulmánya nyomán a történelem visszatéréséről, a korszellem változásairól beszélgetett a Mandiner.hu munkatársa, Rajcsányi Gellért.

***

A Méltányosság most megjelenő, A történelem fortélya című kötetében fontos témával foglalkozik: azzal, hogyan jutottunk el a történelem vége-felfogástól a történelem visszatéréséig. Fukuyama elméletét már elég sokszor eltemették az elmúlt években, így inkább azt kérdezném: mikortól tért vissza a történelem?

Én a 2008-as válságot jelölném meg az egyik ilyen fordulópontnak. A történelem visszatérése alatt azt értem, hogy amikor megtörtént a harmadik demokratizációs hullám a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, akkor

Az Egyesült Államok politikai, gazdasági és katonai hegemóniája társult ehhez a hangulathoz. Ugyanakkor mostanra kicsit ellustult az az ideológia, amely korábban vonzóvá tette a Nyugatot az egész világ számára, gondoljunk a filmektől kezdve a popzenéig sok mindenre. Elmaradt a megújulás, lecsökkent a vonzerő. Elfogyott a lendület, és a válság után mintha hirtelen minden kibillent volna. Ez egy kulcsfontosságú periódus a liberális demokráciák számára. Van ennek egy politikatudományi vetülete, amikor a demokráciák fejlődését nézzük, és van egy politikai vetület, hogy milyen reakciókat adtak a pártok erre a „kibillenésre”.

Nagyjából két évvel ezelőtt indult el a politikatudományban annak a felismerése, hogy a demokráciák nem lineárisan fejlődnek, nem egy állandóan pozitív irányba tartó, folyamatos fejlődésről van szó. Jó példa erre a Journal of Democracy 25. évfordulójára készült 2015 eleji különszáma, ami talán elsőként vizsgálta, hogy visszaszorulóban vannak-e a demokráciák világszerte. Amikor megnézzük a demokráciák minőségére és fejlődésére vonatkozó kutatásokat, akár az Amnesty International vagy a különböző demokráciaindexek méréseit, akkor azonban azt is látjuk, hogy habár van visszarendeződés, de ez természetes folyamat. Ami a politikai vetületet illeti, a „populista hullám” is a válság nyomán kezdett erőre kapni. De a populista térnyerés sem egy örökkévaló dolog: inkább egy válságjelenség, amivel foglalkozni kell. Azt jelzi, hogy meg kell újulnia a nyugati szellemnek.

Ki okozta a változást: a néptömegek vagy a vezető politikusok indították el a változásokat? Ki hatott kire?

A pártok, a szavazók és az intézmények interakcióiból születnek a változások. A szavazók úgy látták, hogy az intézmények nem szolgálják megfelelő módon az érdekeiket. Ráadásul nagyon sokan úgy érezték, hogy kiestek a rendszerből, és erre reagáltak egyes pártok. Az az ígéret, ami a kilencvenes években volt, hogy nagyobb szabadság, több biztonság lesz nagyobb gazdasági fejlettséggel, és hogy a globalizáció több jólétet és demokráciát hoz az embereknek, sokak számára nem teljesült. Volt egy várakozás, hogy a technológia vagy a globális világfalu minden problémát megold, még a saját maga által okozottakat is. Ez nem így történt, egyre nőnek a különbségek, s nem csak a nemzeteken belül, globálisan is.

A politikusok kudarca mennyire számított? A klasszikus néppártok nagy része mintha elfelejtett volna politikát csinálni, a politikusok technokraták lettek, akik az intézményektől várták a megoldásokat a válság idején is, hiába. Sok régi párt ezért került mára mély válságba.

A politikusok részéről nagyfokú bizalom volt az intézményekben, a mi régiónkban mindenképp. A rendszerváltások utáni elitek kaptak egy kész rendszert, a cél pedig az volt, hogy az EU, illetve a NATO rendszerébe csatlakozva végleg megvalósuljon a Nyugathoz való csatlakozás álma és megoldódjon minden régi problémánk.

A most átalakuló, bizonytalanná vált világban ezek a kapaszkodók megszűntek. Az újonnan alakuló pártok ezt az élményt ragadják meg, hiszen ezt a bizonytalanságot érzik a mai választók is.

Szinte mindenhol előretörtek az újonnan alakult pártok, miközben a régieknek sok helyen lealkonyult. Magyarország ebből a szempontból speciális hely, hiszen a Fidesz, és különösen Orbán Viktor egyszerre a régi korszak embere, „terméke”; miközben ő ennek az új, teljesen megváltozott korszaknak is az időben eszmélő, hatalmát átmentő, emblematikus arca. Mondhatjuk, hogy Orbán Viktor mind a két korszakban feltalálta magát és megtalálta a saját helyét?

A Fidesznek nagyon nagy tanulóképessége van.

A Fidesznek vagy Orbán Viktornak?

Nagyon sokan azonosítják a Fideszt Orbánnal, de a Fidesz mint szervezet is tanulóképes. Ezzel szemben a balliberális ellenzék nem tudott tanulóképessé válni: nem szembesült még azokkal a változásokkal, amik geopolitikai téren lezajlottak a világban. Miközben arról beszéltünk, hogy az intézmények nem szolgálták, vagy nem úgy szolgálták a választókat, ahogy elképzelték; eközben a baloldal teljesen követő magatartást tanúsít az intézményekkel, például az Európai Unióval szemben. A baloldal nem tudja a maga nyelvére lefordítani, hogy egy adott rendszerrel szembeni kritika nem jelenti azt, hogy például EU-szkeptikussá válna valaki. A Fidesz egy nagyon érdekes stratégiát alkalmazott: amikor rájött az elején, hogy nem tud betörni a magyar politikába, végiggondolta, hol nyílhat tér neki és mit kell ehhez szervezetileg megvalósítania. Egy piciny pártból, amelynek nem volt igazán légtere az SZDSZ mellett, egy néppárttá kellett válnia. Ez nem ment egyik napról a másikra. Ehhez intézményes hátteret kellett felépíteni. A Fidesz a háttérben való építkezéssel kezdte az átalakulást. Ez hiányzik például a jelenlegi ellenzékből, hogy ezt az építkezést elvégezze.

Az eddigi rendet globális, liberális demokráciának nevezik a legtöbben. De mi a feltörekvő új rend?

Nem feltétlenül új rendben kell gondolkodni, inkább a hangsúlyok eltolódásban, ami a liberális és demokratikus elemeket illeti. Nem gondolom, hogy a liberális demokráciának vége lenne. Talán nem is címkéket kellene cserélni, csak frissíteni kell a programot.

Megváltozott a geopolitikai hatalmi viszony, erre Európának reagálnia kell. Korábbi szövetségesei nem támogatják őt úgy, mint korábban; miközben a fejlődő gazdaságok új pólust képeznek a világban. Ehhez képest kell egy vonzó ideológiai alternatívát kitalálnia a Nyugatnak. 

A tanulmánya utolsó része pont erről, a geopolitika visszatéréséről szól. De miért hittük azt egyáltalán, hogy a geopolitikának leáldozott?

Úgy hitték sokan, hogy az erőviszonyok hosszú távon beálltak. Nem először fordult ez elő a történelemben: a második világháború után – amikor a geopolitikáról elkezdtek gondolkodni - a hidegháborús erőviszonyok évtizedekig fennálltak. A kommunizmus bukása után újra azt hitték, egy nagyon tartós világrend jön létre, de most, negyed évszázad után ismét újrarendeződés történik. Ez egyébként nem lesz olyan drámai, mint amilyennek hinnénk, de az fontos, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió újragondolja a világban képviselt szerepét. Ez a demokráciára is kihat: a liberális demokrácia újra ismét a népre épülhet majd és kevésbé az intézményekre. De úgy vélem, a nyugati típusú demokrácia – ami a Nyugat legfontosabb támasza – meg fog maradni.

mandiner.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.