Tisza István, két korszak határán

  2015.10.31. 11:56

A haza mindenek előtt

 

Bellavics István, az Országgyűlés Hivatala közgyűjteményi és közművelődési igazgatója megnyitó beszédében Tisza miniatürizált életrajzából idézett: „ami erőt nekem az Úristen adott, azt bele fogom dobni, hogy azt a rákfenét, ami hazámat pusztítja, el tudjam törölni”. Bellavics szerint ennek a mondatnak, Tisza heroikus küzdelmének ma is üzenete van. A háború nem csak felőrölte, de el is pusztította azt, amit Tisza és kortársai felépítettek. Egy korszak véget ért, magyarázta meg a konferencia címét.

 

Simicskó István honvédelmi miniszter köszöntőjében a haza szolgálatát hangsúlyozta, amely Tisza István életének meghatározó pontja volt. Megemlítette, hogy három sikertelen merényletet követtek el ellene, 1917 nyarán pedig frontszolgálatot vállalt, amelyről így írt: „most ismertem meg csak igazán a magyar népet”. Simicskó kiemelte, az egykori magyar miniszterelnök értékrendjében első helyen szerepelt a hazaszeretet, ismerte a legfelsőbb parancsot, amely szerint „mindent mindig, mindenkor adj oda a hazádnak”.

 

Ifj. Bertényi Iván, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese Tisza István, egy szabadelvű világ konzerválója című előadásában kifejtette, hogy Tisza születésekor még önkényuralom volt, az egészségtelen gazdasági szerkezet nem Magyarországot szolgálta, amikor Debrecenben 14 évesen érettségi vizsgát tett, az ország jövője már valóban a magyarok kezében volt, a fejlődés látványosan megindult. 1903-ban, amikor először lett miniszterelnök, Budapest már Európa nyolcadik legnépesebb városává, egy igazi világvárosává nőtt, a korábbi elmaradottság a szerencsésebb történelmű nyugat-európai országokhoz képest jelentősen csökkent.

 

Vajon miért nem tudták megvédeni az országot a magyar politikusok az első világháborúban, ha olyan nagy formátumúak voltak? – tette fel a kérdést Bertényi. Tiszáról egyszer valaki ezt mondta: olyan, mint egy Mária Terézia korabeli komód, minden fiókja tele van tudással.  Fiatal korától kezdve tudatosan készült a köz szolgálatára, a korszak egyik legsokoldalúbb politikusává képezte magát, tudásáról ellenfelei is elismerően szóltak. Tisza „régi vágású liberális”, szabadelvű identitású volt, akinek a nézetei a reformkorban gyökereztek, a hatalomra jutott liberalizmus működtetésében látta Magyarország felvirágoztatásának kulcsát, ugyanakkor a konzervatív elemeket sem vetette meg, például elvi alapon ellenezte a szavazati jog kiszélesítését, azonban tiltakozott az ellen, hogy konzervatívnak nevezzék. Ellenezte a földosztást, valamint az állam komolyabb gazdasági szerepvállalását, nem volt érzéketlen a társadalmi problémákra sem, aktívan támogatta a munkásvédelmi jogokat, valamint társadalombiztosítást. Reálpolitikus volt és nem idealisztikus, húzta alá Bertényi.

 

A magyar szupremácia elvéhez ragaszkodott, ám már 1893-as híres nagyváradi beszédében a magyar jövő és a jogtisztelet összhangját emelte ki, a sovinizmussal pedig mindig szembeszállt. „A(z erdélyi) romántól ne azt várjuk, hogy renegát legyen, hanem hogy jó román és jó magyar hazafi egy személyben” – mondta egyszer Tisza. Felismerte, hogy a Monarchiának szükséges, tulajdonképpen létérdek egy erős közös hadsereg, amelyet még az ellenzékkel szemben is hevesen védelmezett. Tudta, hogy ez nem Magyarország ellen fog megvalósulni, hanem a haza érdekében. Pontosan tudta, hogy háború közeleg.

 

Tisza állandóan egyensúlyozott, védte a dualizmust a magyar sovinizmussal szemben, védte a nemzetiségeket a túlzott nacionalizmus ellen, védte a magyar szupremáciát a nemzetiségi törekvések ellen, védte az országot Ausztriával szemben, és közvetetten védte a hazáját a szerbek, románok és oroszok ellen. Nem új reformokat hozott, hanem a régi struktúrát kívánta konzerválni, ez pedig eleve bukásra volt ítélve.

 

Ádáz ellenségek és a párbaj

 

Pesti Sándor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara Politikai Intézetének intézetigazgatója előadásában Tisza parlamenti küzdelmeit vette górcső alá. Célja a parlament hatékonyabbá tétele volt, de Széll Kálmán miniszterelnök a századfordulón még az ellenzékkel való tárgyalásos úton való megegyezést tartotta fontosnak. Mikor Tisza miniszterelnök lett, a házszabályok szigorítását, az obstrukció letörését, az egészséges parlamenti élet megteremtését tűzte ki célul. Pesti szerint ez főként Ferenc Ferdinánd törekvései miatt történhetett, ugyanis a trónörökös trónra kerülése esetén akár meg is szüntethette volna a magyar parlamentet.

 

1904. novemberi parlamenti intrikák közül a zsebkendőszavazást emelte ki, amely egyfajta antiparlamentáris csínyként vonult be a történelembe. Tisza beszéde után lobogtatta a zsebkendőjét, ide-oda fordult, papírokat rakosgatott, majd elindult lefelé. A jelre Perczel Dezső házelnök csendben azonnali szavazást rendelt el a Daniel Gábor által benyújtott házszabály módosító javaslatról, amelynek egyértelmű célja a parlamentet megbénító ellenzéki obstrukció letörése volt. Minden gyorsan történt, ilyen rövid idő alatt kizárt, hogy fel tudta volna tenni a kérdést, hitelesíteni a jegyzőkönyvet és felolvasni a királyi indítványt. Több „törvénytelen” elemet is tartalmazott az ügy, például maga a szavazás 21 óra után zajlottak le, nagy volt a káosz, hitelesen nem történhetett volna meg a szavazatszámlálás sem, hiszen mindenki állt (akkoriban az igen szavazat esetén felállt a képviselő, ülve maradása a nemet jelképezte). Az egy hónappal később újra összeült parlamentben hatalmas verekedés tört ki, ütötték a darabontokat is, akik egyes napilapok beszámolói szerint tűrték, míg mások szerint viszonozták a pofonokat.

 

Székely Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutatója Tisza István és ellenfelei című előadásában kiemelte, hogy a miniszterelnök ellenfeleit nem lehet egy kalap alá venni, hiszen igen heterogének voltak, sokszor egymás ellen is harcoltak. Tisza mintha örült volna, ha a fél világot maga ellen haragíthatta, mondták róla. Politikáját a legtöbb nemzetiségi vezető elutasította, hiszen nem kapták meg az autonómiát, a nemzetiségi jogfosztás egyik alakja lett, pedig szabadelvűként a korlátozott jogkiterjesztés híve volt, s relatíve engedékeny volt a nemzetiségi kérdésben.

 

Hogyan lehet, hogy négy gróf, közel azonos háttérrel és neveltetéssel ennyire ellentétesen gondolkodott, ennyire megbénította a korszak belpolitikai életét? – tette fel a kérdést Székely. Tisza István és három másik ellenfele, Apponyi Albert, Ifjabb Andrássy Gyula és Károlyi Mihály állandó harcot vívtak.

 

Apponyi Albertről elmondta, hogy Tisza legrégebbi ellenfele volt, amennyire keményfejű volt, annyira tisztelte is a miniszterelnököt. Ifjabb Andrássy Gyuláról beszélve, kifejtette, hogy szerinte nem tudta megugrani az apja által igen magasra tett mércét. Andrássy az értelem, Tisza a tett embere volt, Andrássy okosan, Tisza merészen gondolkodott, magyarázta Székely. Szinte minden, a korszakot megosztó kérdésben konfrontálódtak, kettőre tért ki: a választójogi és a közigazgatási vitákra. Andrássy plurális választójogot akart, a jövedelmek és a műveltség több szavazatot jelentett volna, Tisza mereven ragaszkodott a konzervatívabb állásponthoz. Tisza a vármegyei reformok szükségességét hangsúlyozta, egyfajta centralizációt kívánt, mivel a vármegyei berendezkedést összeegyeztethetetlennek vélte a modern közigazgatással, Andrássy azzal vádolta, hogy egyeduralomra akar törni.

 

Károlyival legendásan rossz volt a kapcsolata Tiszának. Nem a vörös grófról, hanem a háború előtti „szürke” grófról mondta el gondolatait Székely. Kifejtette, az 1912-es véderőtörvény miatt romlott meg teljesen a kapcsolat, a 14 évvel fiatalabb Károlyi nem volt hajlandó kezet fogni Tiszával, ami miatt párbajra is sor került.

 

A józan politikus

 

Maruzsa Zoltán, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Történettudományi Intézetének adjunktusa Tisza külpolitikájáról beszélt előadásában. Mint elmondta, az államférfi külpolitikai nézeteit többek között a kiváló neveltetés, az apai örökség, a külföldi tanulmányok, valamint a közéleti szereplés befolyásolta. Tisza politikai gondolkodásának középpontjában Magyarország integritásának és szuverenitásának megőrzése állt, ezt kortársaival együtt a következő feltételek teljesülése esetén látta garantáltnak: orosz pánszlávizmus fenyegetésének elhárítása, szövetség a Német Birodalommal, Szerbia ellenőrzése egy balkáni szövetséges politikával, Románia mint szövetséges ellenőrzése. Maruzsa szerint nem lehetett alternatívája a német szövetségnek a geopolitikai helyzet, mégpedig az orosz pánszlávizmus, valamint Ausztria német lakossága miatt. A „67-essége” nagyban fakadt a külpolitikai lehetőségek mérlegeléséből.

 

Tisza külpolitikai aktivitása első miniszterelnökségének időszakában lényegében érdektelen volt, hiszen jórészt a belpolitikával volt elfoglalva. Később is ez volt jellemző, a fordulat az 1912. november 8-i aradi beszédében következett be, amelyben kifejtette, hogy a balkáni háborúk felborítják a status quót. Valóban reálpolitikus volt, az 1913-14-es Román Nemzeti Párttal való tárgyalásait sokan nem nézték jó szemmel, pedig jól látta, hogy a szláv tengerben az érdekközösséget a nem szláv nemzetiségű románokkal lehet megtalálni.

 

Az orosz forradalmi fordulatot pozitívan értékelte Tisza, hiszen a nagy keleti ellenfél, aki miatt – mint egyik 1917-es beszédében is kifejtette – belépett a Monarchia a háborúba, „kiesett”, a német Mittel-Europa terve és a spái szerződés kapcsán pedig bátran hangsúlyozta a függetlenséget és a szuverenitást. Kitért az 1918. október 17-i beszédére, amely korántsem arról szólt, hogy „ezt a háborút elvesztettük”, hanem a jövőről beszélt. Maruzsa szerint megingott 67-es alapja, sejtette a hallgatósága felé, hogy szakítani kell Ausztriával. 1918 októberében megmutatta külpolitikai gondolkodásának pragmatista, alkalmazkodó vonásait, rendelkezett vízióval az 1918-as események utáni időszakra is. Valószínűleg ezért is távolították el ellenfelei a hatalomból.

 

Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa Tisza István, háborús miniszterelnök című előadásában az államférfi történeti helyének megtalálására tett kísérletet. 1914 nyarán, a hadüzenet idején még éljenezték a politikust, később már átkozták a lövészárkokban, egyesek a régi Magyarország utolsó heroikus tevékenységével, mások pedig a vérfürdővel kapcsolták össze, fejtette ki az előadó.

 

Az általa diktált napi 20-30 levéllel, sűrű utazásaival, aktív rendszerező munkájával, a legapróbb részletekre kiterjedő figyelmével messze a legaktívabb miniszterelnökünk volt, húzta alá Szarka. A háború idején, a könyörületes, sok tevékenységi körre kiterjedő munkássága azonban nem menti fel a végzetes intézkedéseinek, téves következtetéseinek következményei alól, tette hozzá.

 

Sok tekintetben messze józanabbul látta a következményeket, ennek ellenére elutasított minden olyan elképzelést, amely esetleg hosszútávon a különbéke-törekvések felé irányult volna. A fokozatosabb jogkiterjesztés mellett érvelt, de nem támogatta a választójogi vagy nemzetiségi reformokat. Ugyanakkor október 17-i beszédében az elszigetelődött és mindenkivel konfrontálódott Tisza elismerte korábbi hibáit, és a jövő felé tekintett. Ám a vértelen forradalom egyetlen áldozata lett.

 

múlt-kor

Súgó Még nincs hozzászólás.