Pécset, Baját és Szegedet is elvette volna hazánktól a csetnikvezér

  2015.05.21. 19:30

Élesen megosztotta a szerb társadalmat Dragoljub (Draľa) Mihailovic rehabilitálása. Vojislav ©eąelj, a radikálisok vezére és Vuk Draąković, a Szerb Megújhodási Mozgalom elnöke kitörő örömmel fogadta a döntést, ugyanakkor tizennégy civil szervezet levélben követelte az ítélet visszavonását. A csetnikvezér körüli legenda ma is él, de arról már kevesen tudnak, miféle állam kialakításán dolgozott.

 

Homogén Szerbia

 

Mihailović élete már a felemelkedése előtt sem volt egyhangú: az első világháborút megelőzően a Ferenc Ferdinánd és Chotek Zsófia meggyilkolásában szerepet vállaló Fekete Kéz nevű titkos szervezet tagja volt. Ezután a jugoszláv királyi hadsereg vezérkari ezredeseként szolgált, majd a második világháború kitörése után egysége maradékával visszavonult Szerbiába, ahol 1941 júliusában Ravna Gora hegyén megalapította a Ravna Gora-i csetnikmozgalmat.

 

A csetnikek Stevan Moljević Homogén Szerbia című művéből merítették az ideológiájukat, amely azután, hogy Mihailović megismerte a tervezetet, a mozgalom iránytűjének számított.

 

„Ezt a hibát ki kell javítani”

 

Moljević már programja elején leszögezte: a szerbeknek alapvető kötelességük, hogy megszervezzék a homogén Szerbiát, amely felöleli a szerbség által lakott területeket, és azokat is, melyekkel örök időkre biztosítható az ország gazdasági, politikai és kulturális fejlődése. Úgy látta, hogy a királyi Jugoszlávia szétrobbanásának oka abban keresendő, hogy 1918-ban nem rajzolták meg Szerbia határait az államon belül, ezért „ezt a hibát ki kell javítani, most vagy soha”. Tervei szerint e cél érdekében még olyan területek is igénybe vehetők lettek volna, melyen a szerbség (még) nincs többségben.

 

 

A szerb politikus még egy hevenyészett térképet is készített a művéhez, melyen megállapította Nagy-Jugoszlávia, ezen belül Nagy-Szerbia határait. Az új Jugoszláviában Szerbia már magában foglalta volna a két háború közötti Jugoszlávia területének mintegy hetven százalékát, emellett további területekre is igényt tartottak volna a szomszédos országoktól. Magyarország sem úszhatta volna meg: bennünket a Pécs–Baja–Szeged-vonalban rövidített volna tovább a tervezet.

 

A totalitárius állam

 

De nem csak a megszerezni kívánt területekről szólt a program: egy olyan állam- és társadalomszervezési modellt állított fel, melyben a fasizmus és a fajelmélet elemeit elegyítette. Moljević szerint a szerbség nem tagozódhat osztályokra, így az eljövendő Szerbiában mindenkinek a munkában kell majd meglelnie életének alapját, célját, értelmét is. A megálmodott országban a tőke arra szolgált volna, hogy a szerbség betölthesse történelmi küldetését a védelem, a gazdaság és a kultúra területén. A koncepció szerint a magántőkének is a szerb nép érdekét kellett volna szolgálnia, amelyet állami ellenőrzés alá helyeznének. Moljević tehát központosított monarchiát irányozott elő, politikai pluralizmus nélküli társadalmat, egy ember vezetésével – ez lett volna Mihailović. A tervek szerint az új, homogén Szerbiában csak a szerb pravoszláv egyház ténykedhetett volna szabadon.

 

Nem lett volna férfi-női egyenjogúság

 

Mihailovićtól sosem voltak idegenek az efféle gondolatok, így már az előtt, hogy megismerte volna Moljević művét, 1941 végén megírta a montenegrói csetnikek vezetőjének, hogy „az állam területét meg kell tisztítani a nemzeti kisebbségektől és a nemzetellenes elemektől”.

 

A második világháború idején a Ravna Gora-i csetnik ideológia tovább formálódott. A montenegrói és szandzsáki csetnik ifjak 1942-es konferenciáján előirányozták, hogy a megnagyobbított Jugoszlávia központosított királyság lesz, ahol a horvátok és a szlovének saját területeket kapnak, Szerbiában pedig nem lesznek nemzeti kisebbségek. Az így létrejövő államban már a csetnik szervezet lett volna minden hatalom hordozója. Az állami szerveket csetnik irányítás alá akarták helyezni, de a magántulajdonnal sem kívántak kesztyűs kézzel bánni: „közérdekből” korlátozni akarták oly módon, hogy az egész gazdaságot állami szövetkezetekkel tartották volna fenn.

 

Kizárólag állami iskolákban látták a jövőt, ahol a nemzeti megújulás céljából nemzeti és erkölcsi oktatást terveztek bevezetni. Kijelentették azt is, hogy a hadsereg a szerbség nemzeti és erkölcsi szilárdságot nyújtó iskolájaként működik majd, a nők pedig nem lesznek egyenjogúak a férfiakkal.

 

Nagy barátból nagy ellenség

 

Mihailović nézetei kezdetben nem zavarták különösebben a londoni jugoszláv emigráns kormányt, így 1942-ben kinevezték vezérkari főnöknek, amivel minden szerb fegyveres alakulatot a parancsnoksága alá rendeltek. Azonban a lelkesedés fokozatosan csökkent, miután azt tapasztalták, hogy a csetnikek nem szívesen bonyolódnak katonai összetűzésekbe – inkább a civilek elleni atrocitásokban jeleskedtek –, pedig a kormánynak éppen az lett volna a célja, hogy Mihailovićék a németek és a partizánok ellen harcoljanak.

 

A szövetségesek sem nézték már jó szemmel Mihailović ténykedését. Míg 1943-ban az amerikaiak – egy évvel a fočai vérengzés után, ahol 2000 muzulmánt gyilkoltak meg a csetnikek – filmet készítettek Mihailovićék hősiességéről, hamarosan fordult a kocka. Ugyanis konstatálták, hogy Mihailovićék inkább arra játszanak, hogy a szövetségesek szabadítsák fel az országot, ami után majd ők lesznek az egyetlen talpon maradt erő. Ezek után, 1944-ben Mihailovićot az emigráns kormányból is eltávolították. Ezt csak tetézte Tito amnesztiája, amitől kezdve a csetnik egységek tagjai folyamatosan álltak át a partizán erőkhöz.

 

A bíróság előtt

 

A világháború után a Tito által vezetett ország hatóságai mindent megtettek azért, hogy lehetőség szerint élve kerítsék kézre Mihailovićot. Az akkori újságok szerint a csetnikvezért egy harcostársa árulta el, azonban ma már azt a verziót valószínűsítik, hogy a kommunista titkosszolgálat csalta tőrbe a politikust.

 

Mihailović bírósági tárgyalását óriási érdeklődés övezte, a rádiók élőben közvetítették a beszédeket. A perben – sok más vádlott mellett – Stevan Moljevićet is bíróság elé állították, de ő megúszta börtönbüntetéssel. Mihailović ugyan mindent megtett a maga védelmében, de ez már nem sokat segített a helyzetén: az ítélet szerint hazaárulást és népirtást követett el, amiért halálbüntetést szabtak ki rá.

 

Ugyan a mostani bírósági döntéssel tulajdonképpen ezt az ítéletet helyezték hatályon kívül – így a rehabilitálás szó nem pontos –, annyi bizonyos: Mihailović tettei és gondolatai aligha lennének ma szalonképesek Európában.

 

MNO

Súgó Még nincs hozzászólás.