A neoliberalizmus meghalt, ideje eltemetni

  2015.05.19. 22:24

A neoliberalizmus, Harvey alapján, az az utópisztikus elmélet, mely szerint az emberek jólétét a legbiztosabban az egyéni tehetségek felszabadításával, a magántulajdon mindenhatóságával, a korlátlanul szabad piaccal és kereskedelemmel érhetjük el. A nyolcvanas évek óta ez a felfogás határozta meg szűkebb és tágabb hazánk politikai közbeszédét is. Ennek hatására ismételgetik szűnni nem akaró gyakorisággal nálunk is „a nagy ellátórendszerek strukturális reformjai” és „az állam rossz gazda” toposzokat, szinte vallásos hittel. Ezek és az ehhez hasonló kijelentések, hittételek a „Nyugathoz” tartozás szimbólumaivá, a rendszerváltoztatás ígéretének beteljesítéséhez vezető út jelzőtábláivá váltak. Mára szinte feledésbe merülni látszik, hogy ez a meggyőződés „Nyugaton” bizonyos országok, meghatározott politikai pártjaihoz tartozó ideológiák voltak, amelyek egykor egy marginálisnak számító csoportosulás gondolatkísérleteiként fogalmazódtak meg. Tagadhatatlan, hogy mára a neoliberálisok elméletét szinte lehetetlen figyelmen kívül hagyni, mint ahogy az is, hogy a 80-as évektől a neoliberális utópia ellenében kevés ország tudott kormányozni. Még Skandináviában is voltak a gazdaságuk „neoliberalizálására” tett kísérletek. Egy ideje kétségtelenül ez a felfogás vált a „Nyugat” fő ideológiájává, ezt folytatta az EU, Németország, és a blairi „árulást” követően a nyugat-és közép európai szociáldemokrata pártok is. Nem is csoda, hogy a rendszerváltoztatás óta ennek az utópisztikus projektnek az ellenében, Medgyessy Péter 100 napos programját kivéve, nem folyt kormányzás, a neoliberalizmus alternatíváját nem próbálták ki Magyarországon.

 

 

2008-ban egy rövid időre úgy tűnt, a neoliberalizmus megbukott. Akkor, amikor az Amerikai Egyesült Államok bejelentette, hogy a szövetségi állam adódollárjaiból kell megmentenie a Goldman-Sachsot, az az ideológia, ami szerint az államnak nincs keresnivalója a bankszektorban, úgy tűnt: megbukott. Ez volt az a pillanat, amikor még George W. Bushnak is defenzívából kellett a mindent átszövő piacosítás mellett érvelnie, és amikor a szocialista oldalnak történelmi lehetősége kínálkozott egy másik vízió, egy másik narratíva kifejtésére. Ez azonban ötlet- és gondolathiány miatt elmaradt. A szocialista oldalnak semmiféle ideológiai újításra nem futotta. Részben emiatt, részben az elitek hatékony összezárása miatt elkezdődött a „válság” értelmezésének átvétele a médiában, ami együtt járt a kritikai hangok elhallgattatásával.

 

Továbbra is fizessenek a szegények!

 

Judith Butler szerint az, ahogy a válságot magát leírod, azzal, hogy megjelölöd mindannak a kiváltó okait, ami 2008-ban bekövetkezett, egyben meg is határozod, mi számít a válságból való kilábalás elfogadott útjának. Európában különösen jól látszik, hogyan változott a válság leírásával kapcsolatos nyelvpolitika. A pénzügyi rendszer válságából 2009 végére adósságválság lett, ezzel a piaci válságból az állam válsága lett, ami együtt járt a felelősség áthárításával. Mindez azt jelentette, hogy a megoldás a már megszokott receptnek megfelelően újra csak a jól ismert „nagy ellátórendszerek strukturális reformja” lehetett, más szóval: a szociális kiadások csökkentése. Ami természetesen azt jelentette, hogy az államadósságot a szegényeknek kell megfizetniük, amit a szintén unalomig ismert, az „állam rossz gazda”-magyarázat igazolt. Ezért tehát a megoldás: a privatizáció felpörgetése, és az állam feladatainak csökkentése. Ennek a felfogásnak szélsőséges megnyilvánulása vezetett a német liberálisoknak ahhoz az arroganciájához, hogy a görögnek adósságaik fejében el kellene adniuk a szigeteiket. A közgazdászok ugyanis ugyanúgy meneteltek tovább, mintha nem történt volna meg 2008. Semmilyen korrekcióra nem késztette őket az, hogy a teljes euroatlanti pénzügyi rendszer összeomlott, ők kitartottak a tökéletes információ birtokában meghozott racionális döntések alapján működtetett önszabályozó piac utópiája mellett. Mi azért mondjuk ki az igazságot: nem az állami ellátórendszerek csődöltek be, nem az állami tulajdonban lévő vasúthálózatok vagy egészségügyi szolgáltatók okozták a pénzügyi válságot, hanem leépített pénzügyi szabályozók által szabadjára engedett pénzpiaci megacégek csődöltek be, és az állam volt az, amelynek a segítségükre kellett sietnie. Megadva, ami jár, szögezzük le: az Obama-kormány a pénzügyi válság tanulságaiból okulva szigorított a pénzügyi rendszer szabályozásán, csak valahogy a „fejlett nyugatnak” pont ez az intézkedéscsomagja nem került be az „európai értelemben vett demokraták” fogalomtárába.

 

Véleménymonopólium

 

A neoliberális értelmezési keret hegemóniája és a lezajlott pénzügyi válság közötti ellentmondás feloldhatatlansága miatt nem tud koherens politikai narratívával előállni sem a tradicionális konzervatív, sem a blairi „szociáldemokrata” oldal a választásra készülő Nagy Britanniában, állapítja meg a New Statesmen számában Marr. Marr szerint „Nagy-Britanniában a háború után két nagy politikai narratívánk volt, és mostanra mindkettőnek vége. A szocialista történet, mely szerint az állami szektor és az államigazgatás képes igazságosabb társadalmat létrehozni, nem élte túl a baloldal szövetségét a turbókapitalizmussal. A szabadpiaci történet, amely folyamatos fejlődést ígért, szétrobbant a 2008-as események által.” Ezekkel szemben Marr szerint a skót és walesi szocialista-nacionalista illetve a zöld párti „populista” politikai alternatívák nem adnak koherens jövőképet. Mar ugyanúgy jár el, mint a liberális magyar értelmiségiek. Vagyis, ha olyan politikai ideológia kezd el formálódni, amely nem illik bele a strukturális reformokat alappillérré tevő kánonjukba, azt azzal söprik le, hogy populista. Jó lenne tudni, hogy egy populáris demokráciában miért főben járó bűn populistának lenni? Ki kellene merni végre mondani, hogy egy politikának az ad létjogosultságot, ha az általa adott leírás, vagyis értelmezés, egyezik azzal, amit az adott országban élők jelentős része valósnak és érvényesnek tud elfogadni. Olyan politikára van szükség, amely koherens válaszokat tud adni az állam szerepével, az ország globális munkamegosztásban betöltött helyével és a jólét megteremtésével összefüggő kérdésekre. Lehet populistázni a Plaid Cymru narratíváját, mely szerint a westminsteri palota angol törvényhozóit nem érdekli, mi folyik Walesben. De az ottani közvélekedés szerint a válságot a londoni bankárok okozták és nem ők. Az általuk megélt realitás az, hogy a völgyekbeli alsóközéposztálynak kell kifizetnie a cehhet. Számukra ez a koherens narratíva, amit a walesiek egyre nagyobb része fogad el igaznak.

 

A király meztelen

 

Ez a két nagy régi narratíva Európa egyre több országában mond csődöt. Spanyolországban két új párt (a Podemos és a Ciudadanos) rázta meg a politikai rendszert, Franciaországban a Nemzeti Front népszerűsége a Jobbikéval vetekszik, és Írországban a Sinn Féin a kormányzás kapujába került. Az új politikai alternatívák egytől egyig „populisták”, ami azt jelenti, hogy szembemennek az eddig egyeduralkodónak számító magyarázattal, és azt állítják, hogy a 2008-2009-es pénzügyi válságot a szabályozatlan pénzügyi piac és az azt követő megszorításmánia okozta. Mi sem mondtuk még ki, hogy a nagy neoliberális narratívának vége van, de legkevésbé az EU döntéshozói ismerték fel a neoliberalizmus érvénytelenségét.

 

Susan Watkins a New Left Reviewban leírta, hogy az EU perifériájára mindenféle demokratikus felhatalmazás nélkül, kartellkormányzás által erőltették rá a megszorítások politikáját, aminek eredményeként azoknak kell a pénzügyi válság árát megfizetniük, akik a legkevésbé tehetnek annak előidézéséről. Részben ez okozta a tradicionális váltópártok összeomlását például Görögországban vagy Írországban. Ráadásul ez a demokratikus deficit, a fékek és ellensúlyok teljes hiánya a szerző szerint egyáltalán nem új jelenség az EU vezetőinél, már a maastrichti rendszer kiépítésénél kipróbálták. Annak a rendszernek a peremfeltételeit ugyanis úgy alakította ki az EU, hogy abba egy „szociálisabb” Európa semmilyen demokratikus felhatalmazás által nem illeszthető be. Ez is magyarázza, hogy a periféria és a magországok közötti különbség csökkenni nem, csak növekedni tudott. Ez az Unió által támogatott neoliberalizmus még a 2004-es EU-alkotmányba is beférkőzött, nem kis részben magyarázva azt a kudarcsorozatot, amit a népszavazásokon elszenvedett. Amikor pedig a válság nem állt meg az atlanti óceán túlpartján, Európában is nyilvánvalóvá vált, hogy a maastrichti rendszer olyan egyenlőtlenségeket eredményezett, amelyeknek politikai következményei lesznek. Adva volt egy demokratikus kontroll nélkül tevékenykedő központi bank, amely a félig kiépített pénzügyi rendszert magára hagyta a „viharban”.

 

„a jóléti állam életben tartása érdekében mindent meg kell tenni, még a jóléti állam lebontása sem nagy ár, ha ezáltal elkerülhető az államcsőd”

 

Ezek a krízispontok ugyanakkor az EU vezetőinek megszólalásaiban nem lettek nevesítve. A neoliberalizmus elleni érveket az első körben azzal a technikával cselezték ki, hogy a jóléti állam megmaradását a nagyobb növekedéstől tették függővé. Ahhoz pedig egyértelműen több export, szabadabb kereskedelem és erősebb versenyképesség kell. Ezt az érvelést Soraya Saenz de Santamaria spanyol miniszterelnök-helyettes vitte a csúcsra, amikor a munkajog liberalizálásának vitájában azt mondta, hogy „a jóléti állam életben tartása érdekében mindent meg kell tenni, még a jóléti állam lebontása sem nagy ár, ha ezáltal elkerülhető az államcsőd”. Az EU vezetése 2008 után semmit nem változtatott korábbi politikáján, vagyis továbbra is agresszív szabadkereskedelmet folytatott. Az amerikaiak által sokszor kárhoztatott „Európa-erődből”, 1990-re már semmi sem maradt, mégis tovább folytatódott a főleg bilaterális egyezményekkel történő erőszakos liberalizálás, ami mostanra a TTIP/CETA/TiSA hármasba torkollott.

 

A neoliberalizmus meghalt, ideje eltemetni

 

Vagyis az EU-val kapcsolatban három dolgot érdemes megfontolnunk. Először, hogy nem lehet közös valuta és közös pénzügypolitika közös demokratikus kontroll nélkül. Ha az utóbbit nem akarjuk, ne akarjuk az előbbit sem. Másodszor, a kapitalizmust nem lehet csak a piac által irányítani, igenis szükség van jelentős, nagy és erős államra. Harmadszor pedig: ne bízzunk abban, hogy a megszorítások kihozzák az EU-t a válságból. Csak ha a fenti állítások igazságtartalmát belátjuk, vagyis, ha leszámolunk az eddigi dogmákkal, mind tágabb, mind szűkebb hazánkban, csak akkor fogunk végre a nyolcvanas évek helyett a huszonegyedik század kihívásainak megfelelni. A neoliberalizmus meghalt, ideje eltemetni.

 

Ungár Péter, Fent és lent blog

Súgó Még nincs hozzászólás.