Siska vándorlegény volt, talán mindenütt ismerték Magyarországon. Õ maga azt mondta örökös járás-kelésérõl, hogy egyszer igen fontos levelet bíztak rá, amelyet tíz esztendõ óta nem tud kézbesíteni, mert nem találja a címzettet. Néha – amint Siskának kedve diktálta – egy igen nagy úr bízta meg a levéllel a bécsi piacon, amint ott bámészkodott volna a Magyarországról jött komondorokra, a kutyák ugattak és a nagyúr szeme nedvesedett a könnyektõl. „Vidd el, fiam ezt a levelet annak az asszonynak, aki a gyermekünket nevelgeti valahol Magyarországon. Nem bánod meg.” Máskor, ha õszi sarat kapart le a csizmájáról, gomolygó kárpáti köd féstölgött száraz makkal díszített kalapja alól, Siska búsan dörzsölgette a kezét a nedves fán bizonytalankodó tûznél. „Sohase adhatom oda a levelet annak, akinek írták. Régen meghalt az már a várakozástól” – dörmögte. De sohase melegedett meg annyira – még akkor sem, ha a major cigányokért küldte és a nagyerejû Siska nemcsak a cimbalmot, nagybõgõt vette a hátára a derékig érõ hóban, hanem a muzsikusokat is – hogy megmondta volna: kinek kitõl viszi a nagy fontosságú levelet. És ilyenformán hervatag férfiak, tavaszamúlt asszonyok, akiknek valamely titok (persze: szerelem) lappangott régen letûnt életében: felrebbentek a sötét zugolyban elgondolkozásukból, ha a korán beköszöntõ õszi estéken Siska keresztülhaladt a falun. De megfeledkeztek kialvóban lévõ pipájukon szippantani azok a faluvégi uraságok, akik sárga újságpapirossal beragasztott ablakaik mögött mindig fantasztikus örökségeket vártak – hátha éppen errõl van szó a Siska levelében? De várták a vándorlót azok az õszi mezõként fakult leányok, akik ritkuló, rövidülõ hajukat mind bánatosabban fésülgették a tükör elõtt – hátha Csillag Anna üzeni meg a hajnövesztés titkát a levélben? Talán halottak is felültek ravatalukon két vagy tíz gyertya között, amikor Siska a faluba érkezett, tán megjött a levél, amelyet életükben hiába vártak?

Szívet hidegítõ õszökön, hancúrozó kedvû tavaszokon, elnémultan kanyargó országutakon, katzenjammeros ócska fogadók környékén, behorpadt sírhalmú temetõk mellett így mendegélt Siska sok esztendõn át. Haja és bajusza megsárgult, megpirult, mint a nagy fák levelei, kalapja megfogyatkozott, mint a félkerék a kerékjártók kapuján, lábai a lõcshöz hasonlítottak, amelybe annyit kapaszkodott, ha elfáradt, de rongyos köpenyege nem nyílott széjjel a titok felett, amelyet rejtegetett. Hazugságokból élõ öregek egy pohár bor, vagy néha már csak a temetés kedvéért rokonaiknak légvárakat építettek a Siska-féle levélrõl, ajtó mellé ültetett vénasszonyok holdas éjjeleken váratlanul megpillantgatták álmukban azokat a piros arcú, nagybajuszú leventéket, akiket fiatalkoruk óta nem láttak, elkártyázott életû, zöldre kopott uraságok kisiettek a kapun, hátha meghalt valaki, kitõl örökséget reménylenek? Az örök, kiirthatatlan reménység volt a vándorlegény, haldoklók felsóhajtottak: „Éppen itt volna az ideje, hogy Siska megjöjjön a levéllel!”

Siska még egyszer visszatért, amikor már azt hittem, hogy többé soha sem látom. Egy vasúti kocsiban találtam meg, amely vagon azelõtt marhákat szállított, falára krétával vasutasok jelzései közé lelkesen az volt írva: Magyarország. Siska igen nyomorult állapotban feküdt sok más társával együtt a szalmán. Emberek, akik hegyeikbõl, városaikból menekültek az ellenség elõl. Gyermekek, akik tágra nyitott szemmel bámulták a rákosi pályaudvart. Asszonyok, akik hamarosan megtalálták a kutat, ahol vizet meríthetnek, de gyufájuk nem volt, amellyel tüzet gyújthattak volna. A vasúti kocsi tetején hó, amelyet Kárpát vagy a Királyhágó rázott rá szakállából emlékül. Az arcok sötétek, mint a fenyveserdõ. Egy Rákóczi Ferenc fejû öregember, akinek rongyos ködmönét egy jóravaló hajdú sem venné magára, a haldokló Siska fejénél ült és arra biztatta, hogy adná elõ a levelet, amelyet rábíztak.

Siskát a hideg rázta. Ez az utolsó láz, amelynek fagyossága elõl az emberek szívesen menekülnek a sírdomb hóbundája alá. A szeme félig kifordult, mintha olyan messziségbe nézne, a múlt idõbe, hogy belát a föld alá ismerõseihez.

Az öreg földbirtokos csendesen káromkodott:

– Mit akarsz a levéllel a másvilágon, Siska? Én talán még hasznát vehetném az örökségnek, amit rádbíztak.

Siska a fejét csavarta. A ködmönös öreg duzzogva elhúzódott. Most egy viharvert, korán nekiõszült férfi fogta meg Siska gémberedett kezét.

– Te sok földet bejártál, ahol magyarok laknak. Felrepültél a Felvidékre, átkeltél Erdélybe, átszöktél az ellenség láncán. Talán a feleségemtõl való az a levél, aki nem tudott elmenekülni az ellenség elõl?

Siska nemet intett. Fakó asszony bújt elõ rongyokban, mint a szegénység képmása.

– Ember, légy magadbaszálló. Tán férjem, mindenem, kenyéradóm, Életem fele bízta rád a levelet, midõn az ellenség elhurcolta a messzi rabságba? Könyörülj rajtam. Csak azt mondd, hogy él még, és erõm lesz tovább várni.

Egy kisfiú és egy kisleány térdepelt a haldokló mellé.

– Apánkat, anyánkat láttad tán, vándor? Mi életünk végéig imádkozunk a lelked üdvösségéért, ha hírt mondasz róluk.

– A võlegényem? – sírt közbe egy ifjú szûz. – A fiam? – rebegte egy félig vak asszony. – Elveszett vagyonomról tudsz talán? – reménykedett egy tönkrement kereskedõ. – Hová lett a vármegye címere? – dadogta egy õszbeborult fejû, halovány férfiú.

Siska felült a szalmán és mind lejjebb ereszkedett a szempillája. A menekültek körülállották a vándorlegényt, akinek rongyos csizmáján tapadt minden magyar országutak sara, ruháján a foltok, mint Magyarország térképén a megyék, kalapja mellett havasi gyopár és ibolya. A haldoklót körülvevõ embergyûrûn egy fiatal legény tolongott át.

Siska felnyitotta a szemét és örömteljesen intett. A keblére mutatott:

– Itt van a menyasszonyod levele – rebegte. – Azt írja, hogy legyen bár ellenség évekig a hegyeken és síkságokon, hûsége meg nem törik: és visszavár szíve minden dobbanásával. Felébred bármily sötét az éjjel, ha lépteket hall az ablaka alatt, megismeri a fehér galamb lehulló tollán a te üzenetedet, meghallja a süvöltõ szélben a te messzi sóhajtásodat. Vár.

Siska átadván az üzenetet, mint aki dolgát jól végezte, elballagott az árnyékvilágból.

– A Felsõ-Tisza hullámaiban kékül a szeme, a válla fehérsége szûz, mint a tátrai csúcsok hava, a kezének ujjai a szétváló magyar folyók, a Kõrösök, a fogainak sövénye a Királyhágó hegylánca, arca, haja barna, mint a bánáti föld, hangjában lágy furulyaszó, amelyet északon hallani a Szent János tüzei mellett, érzelme mély, mint a Duna Drégely romjai alatt, reménysége a csillag, amelyet mélázó pásztorok látnak hegyeikrõl messzi Magyarország felett tündökölni; szájának méze Érmellék és Szerednye borához hasonlatos, jókedve játékos, mint a pisztráng a Poprádban és búja, búbánata halkan jön, mint az este ereszkedik le a fénylõ máramarosi havasokra. Az ország szépe õ, felruházva mindazon bájakkal, amelyekkel a költõk valaha Magyarországot magasztalták. Szívének nemessége végtelen, mint a búzatermés, lelkének áhítata égbe emelkedõ, mint Lomnic hegye, jósága oly áldott, mint a nyár a Duna völgyében. Õ írta neked a levelet, amelyben azt üzeni, hogy szakadatlanul, felejtés nélkül vár. Vár a Tisza mellett, vár a Kárpát alatt, jelen van Erdély õsi országutain, a Bánátban búzavirág kékségével virít, Pozsonyban a harangok hangjában maradt meg a szava, hogy nyomban ráismerni.

A fiatal legény keresztet vetett. A vándorló elment ugyan az élõk sorából, de itt maradt utolsó üzenete, mint az örökös reménység, a holtig tartó fogadalom, az álomban sem elfelejthetõ jegyesi hûség, amelytõl elcsüggedt férfiak feje az égnek emelkedik.

Ez volt utolsó szereplése Siskának, aki átjött a régi Magyarországból, hogy végre vallomást tegyen a levélrõl, amelyet egész életében hordozott északról délre, megállás nélkül, de soha sem kellett felbontani a levelet, mert keleten és nyugaton is szabad magyarok laktak.